"Az a tény, hogy a magyar forradalmárok újítottak, átalakítottak, átszerveztek, vagyis építettek, és nem romboltak. Fenntartották a rendet, biztosították az ország működését. Nem volt káosz, nem volt anarchia, nem szabadult el a bűnözés. Józan ésszel vitték véghez a változást, és nem engedtek teret a szélsőségeknek. A magyar emberek közös akaratát valósították meg, nem magánérdekek és nem a személyes gyűlölet vezérelte őket."
- mondotta egy nagyon okos ember múlt pénteken. Már az jó kérdés, hogy hogy lehet 1956 kapcsán akár a forradalmárokról, akár a rendszer védőiről többesszám harmadik személyben beszélni? Amikor sem a felkelők, sem a pártház védői - de még a szovjet elvtársak - körében sem volt arról konszenzus, hogy most hogyan tovább, mi lenne a kívánatos elérendő cél, egyáltalán hogy legyen tovább.
De a fent idézett nagyon okos ember szerint akkor a békés tüntetés, haladó szellemiségű forradalom mégsem fordult át cél nélküli öldökléssé, boszorkányüldözéssé. Az alkoholtilalmat is mindenki mindvégig betartotta, amire ezek szerint nem is volt szükség, mert a laktanyákat sem rámolták ki, és így lopott fegyverek sem forogtak közkézen. A Corvin közben álló, gépfegyveres gyerekkatonát ábrázoló szobor is csak az alkotói képzelet szüleménye. Egyébként a börtönökből - a valódi politikaiakkal együtt - kiszabadított köztörvényesek és volt nyilasok sem kezdtek fosztogatásba, mint ahogy az antiszemita jelszavak feléledése, zsidók falhoz állíttása is csak kitaláció.
És ezek szerint október 30. sem történt meg. A Köztársaság téri pártház előtti tömegben nem voltak kulturálatlan vadbarmok, akik fegyvert kaptak a kezükbe. Nem is lincseltek meg ÁVH-s egyenruhába bújtatott, odavezényelt kiskatonákat, akik azt se tudták, mi történik itt, és talán Budapesten is életükben először jártak. Mező Imrét és Asztalos Jánost sem fehér zászlóval a kezükben lőtték le tisztázatlan körülmények között. Kállai Éva sem félelmében ugrott ki az ötödik emeletről. Jean-Pierre Pedrazzinit, a forradalomról tudósító francia újságírót sem heccből lőtte le egy vigyorgó senkiházi.
És akkor persze annak sem kéne igaznak lennie, hogy az ő életüket éppen a forradalmárok emberségesebbjei próbálták megmenteni, és nem is ők szállították a pártház nem létező sebesültjeit is kórházba.
Még jó, hogy vannak ilyen okos emberek, akik segítenek nekünk abban, hogy a történelmet a maga teljes valójában nézhessük. És ha már harminchárom évig hallgatni kellett, akkor az azóta eltelt plusz húsz év tabuit, szent teheneit, hősi eposzait is segít leépíteni. Köszönjük, okos ember!
