Bizonyára egy egész országnak tűnt fel, hogy nem emlékeztem meg 1956 november negyedikéről. Ennek egyik fontos oka, hogy nem volt most új gondolatom (erről sem), a forradalomnak meg különben is október harmincadikán, a pártház ostromakor lett vége. Akkor verte meg saját magát, ahonnan már csak lefelé vezetett út.
Az jó ötlet volt, hogy a Combino minden nap elmondta, hogy ötvennégy évvel ezelőtt az adott napon mi történt, az viszont engem is meglepett, hogy ma személyesen Nagy Imre adta az utastájékoztatást. (Bekeverték az utolsó rádióbeszédét, amikor már kalap-kabát rajta volt, de azért még bemondta, hogy "a kormány a helyén van".) Csak azt hiányoltam, hogy egyes eseményekről nem mondták el, hogy az miért is volt egyáltalán fontos, és ha már naponta volt egy hír Mindszenty bíborosról is, akkor már arra is kíváncsi lettem volna, hogy ő - azon kívül, hogy mondott néha hangzatosakat, amiket a magas rangú papoknak járó informális tekintély felnagyított - tulajdonképpen mit is rakott le az asztalra ebben a tizenkét napban?
Az én személyes megemlékezésem is csak abból állt, hogy megnéztem a Kolorádó Kidet, amit ma adott a királyi magyaregyes. Már az önmagában milyen izé, hogy a bemutatója utáni harmadik héten adják tévében, aztán meg csodálkoznak, hogy senki nem ül be magyar filmre. Pedig tényleg megnéztem volna moziban. Hogy mennyire lett volna érdemes?
Mindenképpen igazuk van azoknak, akik szerint a Kádár-korszakban jobb filmek készültek '56-ról, mint azóta. Ennek az oka sokrétű, nyilván benne van a magyar filmgyártás általános elnívótlanodása is (aminek szintén számos oka van), de leginkább talán az, hogy az egészet (még mindig) nem tudják rendesen kezelni. A régi rendszerben nem volt hálás téma: 1957-ben elkészült a Tegnap, ami jól lefestette, hogy a gonosz ellenforradalmárok hogy tévesztették meg a karhatalmat, persze végül a hősök észbe kapnak, és jól leverik az aljas népellenséget.
Majd a hetvenes évek végén, az ötvenes éveket kritizáló művek mellett megjelenhettek az '56-os témájúak is - persze az alkotóknak akkor is nagyon ki kellett grammozniuk, hogy miből mennyit adagoljanak. Meg érdekes módon az 1848-ról szóló filmek is akkor kezdtek elszaporodni, amikről szintén tudni lehetett, hogy valójában egy másik szabadságharcról szólnak. A lényeg, hogy abban az időben tényleg profi munka volt kiszámítani, hogy mi menjen át, és akkor már lehetőleg igazán üssön. Így születtek az olyan alkotások, mint a Megáll az idő, a Szerencsés Dániel vagy a Szamárköhögés.
Ma meg már nyíltan lehet erről beszélni, ráadásul október huszonharmadikák környékén (is) csak erről hallani. Azaz majdnem nyíltan: aki arra a tizenkét napra nem hősi eposzként tekint, hanem a diszfunkcionális következményeiről, köztörvényesek és nyilasok grasszálásáról, az áruházak és boltok kifosztásáról, a rengeteg rabolt fegyver ellenőrizetlen kézen-közön forgásáról, a találomra történő lincselésekről és a szovjet kiskatonák - akik legtöbbje életében nem lőtt emberre, sőt még csak azt se tudták, hol vannak - felkoncolásáról, szóval a sötét oldaláról szólni akar, az onnantól elszigetelődik. Ezért hát nehéz olyan újat mondani, ami nem kelt megütközést, de mégis tud újat mondani a nézőnek.
Ebben a bejegyzésben eredetileg a Kolorádó Kidet akartam volna kielemezni, de azt hiszem, ere már nincs elég hely. A lényeg, hogy ennek a műnek sem sikerült a nagy bravúr. Nagy Zsolt jó, mint mindig, de a filmből lényegében semmi nem derül ki arról, hogy mi is volt Kreuzer Béla akkora nagy bűne, amiért elővették és még a '63-as amnesztiával se szabadult. Hogy az angol újságíró mit csinált itt, és egyáltalán mi volt a szerepe a történetben, az se nagyon világos. Az ötvenes évek szlengjét elég nehéz megfogni, tekintve, hogy nem nagyon dokumentálták, de azt hiszem, itt se lett teljesen hiteles. Összességében jó, hogy egy film foglalkozik ezzel, és igyekszik nem olyan szánalmas lenni, mint a 2006-os dömping nagy része, de szerintem ez is hamar el fog tűnni a süllyesztőben. Pedig Kreuzer Béláért tényleg kár.
