Halottak napja ismét beköszöntött. Vagyis az csak holnap, másodikán lesz, ma még csak Mindenszentek, de ez már olyannyira összefolyt a köztudatban, hogy ezen nem érdemes szőrözni. Sokan mondják, hogy ezek a demonstratív ünnepek csak képmutatásra jók - akinek igazán fontosak a halottai, megemlékezik róluk egész évben. De mint ahogy a karácsony sem arról szól, hogy csak most szeressük egymást, soha máskor, úgy a halottak napja is inkább csak arról, hogy ha egész évben lekötött a rohanás, legalább ezen a napon álljunk meg és merüljünk el szívünkben-lelkünkben. Kinek ahogy jól esik.
Ma egészen véletlenül a Kossuthot hallgattam, azon is elkaptam egy egyházi adást. (Krisztus közöttünk!- A görögkatolikus egyház félórája, október 31. 13:30) Az ilyenekkel szemben alapvető előítélettel viseltetek, de ilyen normális, sőt szellemileg tápláló műsort talán még sohasem hallottam. Konkrétan arról, hogy gyermekeinket hogy tanítsuk meg kezelni a halált, ezzel együtt mi is hogy álljunk a kérdéshez? A halál az élet része, és régen még mi is tudtunk vele együtt élni. Még a gyermekek is, akik például a háziállatok levágásakor is szembesülhettek vele: az állat halálából az ember húst, táplálékot, életet kap. Aztán pedig a nagyszülők halálának, az eltávozásra való, tárgyi és lelki felkészülésnek, például az utolsó kenetnek - azaz a halál folyamatának - az egész család a részese volt, és a gyereket se hagyták ki. Nem titkolták előle, hanem úgy nevelték, hogy barátkozzon meg vele, és tanulja meg a gyász, a veszteség érzését, mert az élet csak úgy mehet tovább, ha akinek kell, az kiszáll belőle. Ma viszont a halált tragédiának fogjuk fel, nem merünk vele szembenézni, és a gyerekeink előtt is titkoljuk, hogy ilyesmi létezik. Hanem egyszer csak nagymama volt-nincs. Így nem adunk egymásnak lehetőséget a búcsúra, a számvetésre, a méltóságteljes elmenetelre. Még saját magunknak sem. Nem jól van ez így.
Ez a műsor ugyebár a görög katolikus egyházé volt (ezért is volt az én fülemnek is meglepően szokatlan), a magyar társadalom normarendszere viszont sokkal inkább a római katolikus egyház tanaiból táplálkozik. Ott sokkal nagyobb hangsúlyt kap a külcsín, a formaságok, díszek, virág, mécses. Ennyi cicoma között pedig könnyebben elúszhat az igazi lényeg, és a halottak napja sokaknak tényleg csupán társadalmi rituálé marad, semmi más.
Albert Flórián, az egyetlen magyar aranylabdás focista, a világ sportéletének állócsillaga is éppen most igazolt át az égi válogatottba. Az egész magyar közélet gyászolja, de amit nem értek: a politikai pártok is egyenként fejezték ki részvétüket. Mi közük van nekik ehhez, hogy itt is intézményesen képviseltessék magukat? Miért kell a pártpolitikának még ilyenkor is minden áron megjelennie és beleszólnia?
Most meg itt van nekünk Halloween, aminek tényleg megvan a maga értelme - Amerikában. Minden kultúra másképp fogja fel a halált. A magyarok szeretnek szomorkodni, önsajnálkodni, de erre egyébként is egész évben megragadnak minden alkalmat. A nyugat-európaiak, különösen a skandinávok a halált inkább egy hosszú útnak fogják fel, ami bár fáj az élőknek, tudják: a holtakat el kell engedni békében. Az amerikaiak meg szeretnek mindenből poént csinálni, ha kell, ha nem. Halottak napján sem hagyják, hogy a búskomorság ledöntse őket, inkább beleröhögnek a halál arcába, és abból is csinálnak egy jó bulit. Megvan tehát ennek is a maga szellemisége és hagyománya, ami jó pár évtized-évszázad alatt alakult ki, és továbbra is szervesen fejlődik. De minálunk a Halloween-nek milyen hagyományai vannak? Semmilyenek. Csak láttuk a tévében, hogy milyen vicces és ennyi. (Azt az angol fordítót viszont, aki a "trick or treat"-re a "csokit vagy csalunk"-ot kitalálta, azonnali visszamenőleges hatállyal máglyára vetném és a bölcsész diplomáját használnám alá gyújtósnak.)
Bibó István is sokat írt arról, hogy mi magyarok a történelmi-társadalmi változásokat soha nem szerves fejlődés eredményeképp értük el, hanem csak importáltuk őket - így például a kapitalizmust, a többpárti demokráciát, és most a Halloweent is. Így nincs semmi értelme, csak egy merő Amerika-majmolás az egész, anélkül, hogy a szellemiségéből átvennénk bármit is. Csak arra jó, hogy megint eltoljuk magunktól a halállal való tényleges foglalkozást - már ha valaki felfogta, hogy a két ünnep az egy és ugyanaz, csak két különböző kultúra szokásai szerint.
Minálunk tehát a magunkba nézés, elmélyedés honosodott meg. Ez sem túl könnyű, de legalább egyszer egy évben, ilyenkor meg lehet próbálni. Ehhez ajánlom segítségül ezt a Moldova György-novellát: A szemafor.
Békés, nyugodt emlékezést mindenkinek!
