A budapesti Kossuth Lajos tér első számú nevezetessége természetesen az Országház, de a körülötte elhelyezkedő szobrokról sem feledkezhetünk el. II. Rákóczi Ferencet 1937-ben állították fel, de a másik három alak: Kossuth Lajos, Károlyi Mihály és József Attila már nem férnek bele a legújabb térrendezési tervbe, ami az 1944-ben fennálló állapotokat akarja restaurálni. Ez a szándék az új alaptörvénnyel kapcsolatban is megjelent, tehát a Parlament falain belülre, és tulajdonképpen az egész országra is vonatkozik, ám ezzel most nem kívánunk foglalkozni. Viszont az említett három szobor eltávolítása mellett semmiképpen sem mehetünk el szó nélkül.

József Attila az egyik legnagyobb magyar költő, a irodalmunk meghatározó alakja. Pont. Ehhez nem férhet semmi kétség. Ezt még Szőcs Géza kulturális államtitkár is elismerte, bár még hozzá is lesz egy pár szavam a későbbiekben. De sajnos egy olyan országban, ahol az aktuális hatalom az alapvető értékeket akarja hosszú távra mindörökre átírni, ott már nem lehetünk biztosak semmiben. Radnóti Miklós is kikerül a középiskolai tananyagból, mert az ő életútja feszeget pár kínos kérdést Magyarország XX. századi történelméből. A szembenézés, tanulságok levonása és békés továbbhaladás Németországban például már bevált, de minálunk még mindig csak kendőzgetés, mutogatás, tologatás, szerecsenmosdatás, Horthy-kultusz megy, amit a magyar jobboldal tart életben, ezúttal a kétharmados többség erejével. Ők József Attilától is csak a trianoni békeszerződés idején, tizenöt évesen megírt, korabeli jelszavakból összerakott, Nem, nem, soha! című stílusgyakorlatot idézgetik, a Duna partján ülő és a Kárpát-medence népeinek megbékélésén elmélkedő költőt pedig minél előbb el akarják távolítani az irodalmi emlékezetből - vagy minimum a miniszterelnöki dolgozószoba erkélye alól. (Érdekes: az azzal szemben lévő, a metrómegálló fölötti, bűnronda toronyház senkit nem zavar. Pedig az nem csak az 1944-es koncepcióba, hanem az emberi jóízlés kereteibe sem fér bele.) (Fotó: a József Attila-szobor a 2011. november 19-i tüntetésen.)

József Attilával a jelenlegi hatalom legfőbb baja, hogy verseivel és tetteivel a létező magyar feudalizmus, a tekintélyelvű hatalom, az igazságtalan társadalmi különbségek, az úri világ ellen harcolt - pont ami iránt az országot Fidesz nem csak nosztalgiát érez és táplál, hanem annak visszaállításáért dolgozik. Kezdődött a Magyar Köztársaság megszüntetésével.. Francokat. Még 2000-ben, a Szent Korona Parlamentbe szállításával. A korona történelmi jelentőségét senki nem vitatja, ezért valóban előkelő helyet érdemelne a magyar múlt legfőbb csarnokában: a Magyar Nemzeti Múzeumban. Tiszteljük azért a történelmi feladatért, amit a maga korában ellátott, de ma már az államiság és a legitim hatalom nem a király személyéből és a feudális állami berendezkedésből fakad, hanem a demokrácia és a népfenség elvéből.

Aki ezt Magyarországon először - ha csak egy rövid időre is - megteremtette, azt Kossuth Lajosnak hívták, másodszor pedig gróf Károlyi Mihálynak. Kossuth Lajos azon kevés történelmi alakok közé tartozik, akiket minden politikai oldal egyaránt elfogad és tisztel, róla nem is ejtenénk sok szót. Alakja méltán magasodik bronzba öntve az Országház lábánál, és a rá felnéző parasztok, munkások, katonák, népfölkelők is tudják: ujja a helyes irányba mutat. Ő annyi engedményt most is kapott, hogy más formában, de ott maradhat a róla elnevezett téren: a nagyságát és progresszív működését kifejező alkotást egy kudarcot vallott és büszkeségét elvesztett Kossuth Lajos válthatja föl, ami az önsajnáltatás nevű népsport űzésére is állandó alkalmat biztosít. De anno Károlyi Mihály sem véletlenül került jelenlegi helyére. Amikor az ancient régime az első világháborúval végleg megverte saját magát, ő vállalkozott a feladatra, hogy a semmiből egy olyan országot építsen, ahol már nem az arisztokrácia uralkodik, ahol a munkás is ember, ahol a paraszt a saját földjén gazdálkodik, és ahol soha többé nincs háború. (Kép: valami szélsőjobber lapról, de ők is lopták valahonnan.)

Lehet ráfogni, hogy ő a felelős Trianonért, sőt még kipát is lehet a fejére tenni, hogy akkor már az ilyenkor szokásos, jó kiadós zsidózás se maradjon el. Ugyanígy lehet elvenni tőle a fényt, vagy akár koszorút lopkodni, természetesen mentelmi joggal a zsebünkben. Vádaskodni meg mutogatni mindig könnyebb, mint szembenézni a saját történelmünkkel, a mai napig virágzó magyar nemzeti egoizmussal, valamint azzal, hogy a Kárpát-medence többi népét is megilleti a nemzeti önállóság, így hát a királyi Magyarország szétesése egyszerű történelmi szükségszerűség volt. Ellene Károlyi sem tudott érdemben semmit sem tenni, legfeljebb előrefelé menekülni és bizonyítani: ez az ország és ez a nép képes a strukturális és szellemi megújulásra. Ha valamiben naiv volt, akkor az ez. A szobra sem egy győzedelmes hőst ábrázol, hanem egy megtört hátú öregembert, aki fölött éppen esik össze az államépítmény, de ő azért tőle telhetően tartja magát a helyén. Ennél jobban nem lehetett volna megfogni az alakját. (Kép: a Károlyi-szobor a 2010. november 21-i szimpátia-tüntetésen.)

Kossuth Lajos, Károlyi Mihály és József Attila az elmúlt évtizedekben három oldalról őrködtek a Magyar Köztársaság parlamentje körül, hogy az oly sokszor meghaladni kívánt rendszer és politikai szemlélet ne lopózzon vissza a törvényhozásba. Sajnos ehhez még az ő történelmi és irodalmi emlékezetük sem volt elég, és most a visszatért újfeudalista világ belülről bontja szét mindazt, amiért nemzetünk nagyjai küzdöttek. A jelenlegi magyar államhatalom sokkal inkább szeretne ama dicső 1944-es évhez igazodni, amikor úgyis minden olyan szép volt: ha csak a német megszállás előtti két és fél hónapra gondolunk, már akkor is benne voltunk egy remek háborúban, túl voltunk egy isteni Don-kanyaron, egy kis Kamenyec-Podolszkon, volt két (vagy ha úgy vesszük: három) haladó szellemű zsidótörvényünk, amit később az ingyenes vonatjegy követett, addig pedig a snájdig magyar katonák és a munkaszolgálatosok együtt gyönyörködhettek az ukrán téli tájban. 

A jelenleg regnáló hatalom nem fog meghátrálni, hiszen egy "bocs, tévedtünk, mégse" náluk a gyengeség jele, még akkor is, ha mindenki látja, hogy hülyeség. Szőcs Géza is hiába áll ki József Attila mellett, attól még ez az intézkedés ugyanúgy beleillik a Fidesz kulturkampfjába és kormányzati történelem-hamisításába, aminek az államtitkár úr is eddig az egyik élharcosa volt. Más esetekben ő vitte a prímet, most pedig, amikor nyilvánvalóan nincs beleszólása a dolgok menetébe, nyugodtan játszhatja a rossz zsaru-jó zsaru játékot, hogy ő bezzeg milyen jól megmondja a magáét. Attól, hogy most egyszer összevonja szemöldökét, még a saját kultúremberi lelkiismeretét sem fogja megnyugtatni, erre majd ő maga is rájön.

Mindezek után már csak az a kérdés: a Kossuth tér 1944-es arculatának visszanyerése magában foglalja a két '56-os emlékmű: az ismeretlen forradalmár sírja és a forradalom lángja eltávolítását is? (Vagy a Nagy Imre-szoborét, ami ma már hivatalosan nem a tér része, de az arculaté annál inkább?) Mert ha nem, akkor kiderül: a hivatalos indok csak kamu - ha meg igen, akkor ahhoz Wittner Máriának is bizonyára lesz egy-két keresetlen szava. Mindenesetre fővárosunk és államunk arculatáról döntő urak és a mögöttük (fölöttük) álló Fidesz ideológusai eldönthetik: 1944 és 1956 közül melyik év a fontosabb számukra? (Kép: A forradalom lángja a Kossuth téren. Forrás: nefmi.hu)