Az utóbbi pár bejegyzésből úgy tűnhet, mintha nagyon rá lennék szállva az LMP-re és el lennék olvadva az MSZP-től. Pedig amikor a Parlament az MSZP örökérvényű bűnösségének törvénybe iktatását tárgyalta, Schiffer András jobban megvédte a szocikat, mint ők saját magukat. Érthető, hogy még az MSZP frakciója sem ülhet bent minden éjjel, és hogy a távolmaradás a legjobb módja megmutatni, mit gondolnak a Fidesz ezen és egyéb marhaságairól ("az eltűnés a legeslegjobb demonstráció") - de amikor éppen a narancsos-árpádsávos egyesített haderő éppen a szegfűs sereget veszi össztűz alá, akkor a kutya mindenit, ne csak a Nemény és az Ipkovich tartsák a frontot!
Forrás: parlament.hu
A múltba révedés és a gonosz másikok múltbeli, de soha el nem évülő, kollektív bűnein való lovaglás jó régi Kárpát-medencei szokás, pláne ha a románokról, a tótokról, a zsidókról, a cigányokról vagy a kommunistákról van szó. (Szomszédos országokban a magyarok is gyakran kerülnek ilyen kontextusba, aminek határon túli testvéreink igencsak szoktak örülni.) Ez azért kell, mert
1. ha valaki(ke)t mással már nem lehet betámadni, akkor a múltban mindig találni valami kompromittálót, akár olyat is, ami már tavaly előtt is lefutottnak számított - például mert az állítás valótlansága még korábban igazolást nyert;
2. ha be lehet támadni mással is, a múlttal való dobálózás még mindig látványosabb;
3. a kollektív bűnösséget errefelé mindig nagyon szokták szeretni, mert azzal - a kellő megfelelő erőforrások birtokában - észérvek és az oly fárasztó gondolkodás mellőzésével lehet fényes győzelmeket aratni, vagy csupán feszültségoldás gyanánt jót rúgni a döglött oroszlánba;
4. önnön gyarlóságunkra mindig felmentést ad, hogy "de a másikok még sokkal inkább", ezért az ilyen kollektív politikai pöröknél a saját lelkiismeretünk is megnyugodhat, és a probléma újbóli felmerülése esetén ez a jövőben is bármikor elővehető.
A hétfő késő esti parlamenti ülésen is a jobboldal a Rákosi-korszak, a bolsevista diktatúra és az '56 utáni bűnökkel hozakodott elő. Valóban, a múlt feltárása tényleg nagyon fontos, az állam valószínűleg ezért is vonja meg az 1956-os Intézettől a támogatást, hogy az építő jellegű politikai munkába nehogy mindenféle objektív meg szakmai szempontok is bezavarjanak. Akkor még fogná magát és ledőlne a mai magyar jobboldal által képviselt történelem-szemlélet: voltak és vannak a jók és rosszak, fehérek és feketék, jobbosok és balosok - előbbiek természetesen mind a forradalmárok, utóbbiak pedig az ÁVH oldalán harcoltak, és azóta is szakadatlan. Akkoriban a bolsevikok (akiknek a kommunizmushoz valójában már közük nem volt) képzelték magukat a történelem jogos urainak, az uralkodó osztály letéteményesének, az állam és nép fölötti, jól megérdemelt és tudományosan alátámasztható hatalom urainak. Épp itt az idő tehát, hogy ezeket a jogokat végre a jobboldal tegye magáévá, természetesen az egész nemzet (ami már önmagában külön definícióval bír) legnagyobb örömére. Ám ha itt valós feltárásra kerülne sor, szembenézésre, megbékélésre és továbblépésre (mint mondjuk Németországban), akkor az örökös felrovás fegyvere kiesne a ma urainak a kezéből, és a nép érzelmeivel (pl. örökös bosszúvágy) sem tudnának tovább játszani. Az pedig visszavonhatatlan nyugatosodást jelentene, az épülő újfeudalizmusnak pedig örökre vége szakadna. Ezt pedig nem hagyhatjuk, de nem ám!
Mégis, a múltbeli bűnök imamalmozásával mit akar a jobboldal elérni? Semmi más, mint a még mindig legerősebb ellenzéki párt sarokba szorítását, stigmatizálását vagy akár feloszlathatóságát, ahogy azt a Jobbik konkrétan szorgalmazza. Az MSZP jogilag valóban az MSZMP jogutódja, ami lényegében azt jelenti, hogy 1. ő örökölte a sokat emlegetett pártvagyont, ami javarészt ingatlanokból állt, és amit szét is osztott; 2. volt elég gerince hozzá, hogy 1989. október 7-én, az alakuló kongresszusán - ami az MSZMP utolsó, önmagát feloszlatója is volt egyben - ne csináljon úgy, mintha a megelőző negyven évnek nem lenne gazdája. (Nota bene: ugyanezen a napon, az NDK fennállásának 40. évfordulóján a keletnémet állampárt ezalatt még vígan parádézott, Erich Honecker pedig a berlini fal százéves jövőjéről beszélt. Nem minden államszocialista vezetés volt képes magát észrevenni.) Ennek az örökölt feladatnak pedig az MSZP már az első években mind jogilag, mind politikailag eleget tett. Ez a múlt, adott előzmények, amiket fel lehet emlegetni, de értelme nem sok van. Vagy ha már mindenképpen ragaszkodunk hozzá, akkor arról is beszéljünk, hogy Magyarország hogyan is nyitott már jóval a Szovjetunió felbomlása előtt a nyugat felé, és nálunk miért is mehetett végbe békésen a rendszerváltás, míg Romániában egymást lőtték az emberek? Ehelyett viszont az MSZP elleni vád részét képezi az a kimondott-kimondatlan, de objektíve valótlan állítás is, hogy 1949 és 1989 között végig ugyanaz a rendszer működött, ugyanazon a hőfokon, ergo az MSZP létezése nem más, mint a rákosizmus közvetlen továbbélése.
Az pedig, hogy az MSZP konkrétan hasonlít-e az akkori állampárthoz, elvei, módszerei és tagjai között találni-e bármit is, ami alapján párhuzamot lehet vonni az 1949-53, illetve az 1956 és azutáni évek időszaka között, az már abszolút irreleváns. Teljesen érthetően, hiszen az MSZP, mióta létezik, soha nem törekedett önkényuralmi rendszer kiépítésére, nem akarta az igazságszolgáltatást, a médiát, meg úgy általában az élet minden területét pártirányítás alá helyezni. Nem is szokott sem bolsevista, sem fasiszta diktátorokat ünnepelni, vitéz kőbányaiakról és más emberirtókról megemlékezni, utánuk nosztalgiát kelteni, hatalomgyakorlási módszereiket utánozni, sem pedig szobrokat nem állítanak nekik és utcákat sem neveznek el róluk. Ha ezek lennének az ítélkezés szempontjai, akkor éppen a vádlók kerülnének bajba. Még jó, hogy ebben az ügyben a törvényhozás, a vád és a bíró funkciója is egy kézben összpontosul: tehát nem csak azt határozhatja meg a Fidesz, hogy ki a bűnös, hanem hogy mi legyen a büntetése, és innentől az elkövetett bűn megfogalmazása már csak szervezés kérdése ("Elnézést, Virág elvtárs, ez az ítélet!"). Az már csak groteszk elem, hogy a szóban forgó vádpont éppen az '50-es évek bűneinek és koncepciós pereinek a felrovása, azoknak az előbb vázolt gondolatmenetével együtt.
Ha a Fidesz és házi ellenzéke: a Jobbik ezt a közösen, testvéri szellemben összehozott vádiratot keresztülviszi, azzal bebizonyosodik: a kormányoldal hatalma addig terjedhet, hogy ő dönti el, mely pártok működhetnek őmellette az Országgyűlésben vagy egyáltalán az országban. Nem feltétlen lesznek betiltások, mint ahogy a médiatörvény sem jelent folyamatos cenzúrázgatást - csupán a jogállam adta biztonság helyett a Fidesz és vezénylő tábornokától való közvetlen függést. A Fidesz már így is megtehetné, hogy az Országgyűlésben megszavazza saját magát egyedüli állampártnak - mondjuk egy előző este benyújtott egyéni képviselői indítvánnyal - de azzal éppen annak a húzd meg-ereszd meg-játéknak a varázsa szállna el, amelynek segítségével most sakkban tarthatja politikai élet és a magyar társadalom minden egyes tagját.
A Fidesznek és a Jobbiknak tehát a régi rendszerrel szemben egyáltalán nem az önkényuralom és az egypártrendszer a baja, hanem az, hogy azt nem ők gyakorolták. De most már elég erősnek érzik magukat ketten (sőt egyenként is, csak így egymásra borulva mindkettejüknek kényelmesebb), hogy ezeket átvegyék. És ők nem engedik majd meg maguknak, hogy ellágyuljanak, mint a bolsevikok 1953, majd '56 után, aztán hogy puszta jóléti és népszerűségi okokból fellazítsák a rendszert, mint '68-ban és '82-ben, hogy aztán majd önmagukat semmisítsék meg és egy csepp vér nélkül átengedjék a hatalmukat holmi demokratáknak. Egy 1956-ot már úgyis levertek ebben az országban, egy 2012-t sem lesz túl nehéz.
