Először december huszonharmadikán, amikor az LMP képviselői odaláncolták magukat a Parlament elé. Lehet, hogy a forgalom akadályoztatásával tényleg szabálysértést követtek el (bár én a Btk. ide vonatkozó XIII. fejezetében nem találtam erre utalást, mivel senki biztonságának a veszélyeztetéséről nem volt szó), de megmutatták: egy olyan rendszerben, ahol már gyakorlatilag nem létezik törvényes és intézményes módja az ellenzéki (vagy általában a kormányzati politikától független) működésnek, akkor bizony törvénytelen eszközökhöz kell nyúlni. Elmúlásuk után úgyis az efféle elnyomó rendszerek válnak törvénytelenné és az ellenük irányuló megmozdulások törvényessé.
Nagy kár, hogy csak egy napig szólt arról, miért is mentek ki az Országház elé, aznap estétől már arról, hogy azok másikok hogy merészeltek odatolni a képüket és kiállni mellettük ("ellopták a show-t")? Igaz, ha az MSZP és a DK képviselői továbbra is bent maradnak a Ház melegében, és/vagy csendben végignézik, hogy a Lehetmás képviselőit hogy tuszkolják be a rendőrkocsikba, az lett volna az igazi genyaság, és azt már tényleg joggal rótta volna föl nekik minden magyar demokrata. Gyurcsány Ferencet sem muszáj szeretni, de az tény, hogy ha a külföldi újságcímek aznap nem arról szólnak, hogy letartóztatták Magyarország ex-prime minister-ét, akkor Vágó Gábor vagy Szabó Tímea aligha ugorják meg a világsajtó ingerküszöbét. Tényleg nem kell egymás keblére borulni, de ha van egy közös alap, amiben megegyezünk, és aminek a léte éppen veszélyben forog, akkor igenis egymás mellé kell állni, és ha a barátainkat ezért bebörtönzik, akkor az a minimum, hogy mi is velük megyünk.
Január másodikán, egy estére végre megvalósult az ellenzéki egység. Nyilván ez nem pártszervezés volt, hanem abszolút civil: hivatalosan a Szolidaritás szervezte, és sikerült végre elérni, hogy minden más civil szervezet és politikai párt úgy vonuljon ki, hogy senki szájából egy szóval el ne hangozzon, hogy a másik miért van ott? Mindenki vitte a maga tábláit, saját színeit, és együtt, egy irányba haladt a piros, a zöld, a bordó, a kék (mert az SZDSZ is képviselte magát egy zászlóval) és a szivárvány minden színében pompázó tömeg. Igaz, eljöttek a csíkos abroszosok is, de pont az MSZP csapatába sikerült oldalról belefutniuk. Vagy a szocik helyezkedtek véletlenül pont úgy, mindenesetre ők külön megmutatták: a harcos és konfrontációtól nem félő antifasizmus idehaza is egyre inkább a baloldal meghatározó jellemvonása. (A hangsúly a harcoson van - hiszen minden párt, szervezet és egyszerű résztvevő, aki ott a demokráciáért tüntetett, nyilván el- és megveti a fasizmus minden elemét. Nem véletlenül verték a nácik ott is ugyanúgy az MSZP-seket és az LMP-seket.) Ellenben a szélsőjobboldal - a Jobbik parlamenti működése mellett - most végleg megmutatta, hogy a jelenlegi kormányoldal és demokratikus ellenzék közül melyikkel barátkozik szívesebben, már csak "ellenségem ellensége" alapon is.
Az Operában eközben folyt a magaskultúra - még szerencse, hogy Kodály Zoltán immáron negyvenöt éve nincs közöttünk, különben most helyből tiltaná le a művit. Rákosi megbízását az új himnuszra is elutasította ("Mert már van."), nem valószínű, hogy egy új alkotmányhoz (amiből szintén már szintén van egy) szívesen adná a nevét, főleg ehhez. Mindeközben a tömeg - még ha folyton fogyóban is, tekintve, hogy a tüntetés szervezett része kilencig tartott - végig kint állt az Opera előtt és szüntelenül közölte véleményét a Harmadik Magyar Köztársaság eltörlését ünneplő bentiekkel. Közben pedig senki nem akart behatolni, nem ment neki a rendőröknek, sőt: az ő nyugdíjukért is ugyanúgy ott volt, nem dobált molotov-koktélokat, se mást, nem gyújtott fel autókat.. Egy békés megmozduláson nyilván ez az alap, most is csak azért említettem meg, hogy ha valaki a tegnap estét a 2006. őszi eseményekkel akarná összehasonlítani, akkor íme máris egy óriási különbség. (És itt most természetesen nem csak ama bizonyos október 23-ára gondolok, hanem az azt megelőző egy hónapra és a tévészékház büféjében történő kulturált fogyasztásra.)
A másik eltérés az lenne, hogy most többről van annál szó, mint hogy a miniszterelnök csúnyán beszélt és bevallotta, hogy elkúrta. Most éppen az a baj: meg van arról győződve, hogy mindent a lehető legjobban csinál, éppen ezért nincs is szükség rajta kívül senki másra, aki beleszólhatna az ő nagy művébe. (Vö. Orbán Viktor 1998-as megjegyzését az akkori ellenzék üléstermi kivonulásáról:
"Úgy látszik, a Ház ellenzék nélkül is működik..."
és Hofi Géza válaszát:
"Annak idején erre már rájött Rákosi elvtárs is.")
Lehet arról agyalni utólag, hogy Gyurcsány Ferencnek mikor kellett volna lemondania, az akkori kormánypártoknak pedig mikor mit kellett volna másképp csinálniuk - de az biztos, hogy a demokrácia lebontása náluk soha nem volt napirenden (még 1994-1998 között sem, amikor pedig a parlamenti többség is meglett volna hozzá).
Persze ezért nekik sem jár csokoládé, hiszen egy demokráciában ez a minimum. Ma viszont ettől a minimumtól fosztanak meg bennünket, a hatékony és gyors állami működésre hivatkozva. Ez pedig valljuk be, jogos érv: nemhiába működtek olyan gördülékenyen Sztálin, Pol-Pot, Pinochet, Mao Ce-Tung népirtó rezsimjei, hiszen nem volt, aki tehetett volna ellenük bármit is. És valljuk be, tényleg vannak a világon ma is olyan országok - leginkább a harmadik világban - ahol valóban sokkal többet lehet elérni diktatórikus, egyszemély-központú, fentről építkező módszerekkel, mint erőlködve létrehozni egy eleve nem működő demokráciát. És bizony az Európa félperifériáján élő magyar nép (nem sértés, puszta ténymegállapítás) sem fogja kollektív demokratikus tudatban utolérni a centrumországok lakosságát, mert hiába jön össze Budapesten százezer és egyre több ember, ha Debrecenben ugyanezzel ötvenet se lehetne megszólítani. Éppen ezért rajtunk múlik, hogy eldöntsük: mi melyik véglethez akarunk inkább hasonlítani? Feltéve persze, ha végképp bebizonyosodik, hogy Magyarország sajnos az ellene szervezett tudatos támadások, aljas spekulációk és a folyamatos begyűrűzés miatt (meg egyes bagatell geopolitikai és történelmi okokból) mégsem lehet a világ új közepe - ám attól tartok, erre az eshetőségre föl kell készülni. éppen ezért ha nem nyilvánítjuk ki elég sokan, elég egységesen, elég sokszor és elég hangosan, hogy nem ilyen országban akarunk élni, akkor majd a gravitáció dönt Hazánk sorsáról.
