A blogger előszava: Múlt hétvégén még tüntetés zajlott Schmitt Pál plágiumügye ("Pálgium"), illletve kívánatos lemondása érdekében, ám látszólag a téma kezd befulladni. Hasonló játszódott le pár hete Németországban is, amikor is Christian Wulff államelnök ingatlanhitel-ügybe keveredett. Végül kiderült: nem történt törvénysértés, a Herr Bundespräsident a helyén maradt, de a Spiegel kommuni kolumnistája: Jakob Augustein remekül szavakba foglalta, hogy mi lett ennek az ára? Nézzük meg, Németországban hogy kezelnek egy ilyen helyzetet!
A kapitány válsága
Jakob Augustein írása
Francesco Schettino elhagyta a hajóját, és ezzel foltot ejtett a tengerészbecsületen. Egy gyáva kapitányt nem tudunk tisztelni. Ám a politika hídjának szereplőire más szabály vonatkozik – ezt pedig Christian Wulff-nak köszönhetjük.
A Costa Concordia kapitánya nem az utolsóként hagyta el a hajóját. A nemzetközi hajózási jogban nincs is olyan paragrafus, hogy a kapitánynak a végsőkig a fedélzeten kell maradnia. Ezt mindenekelőtt a szokások és a tengerészi tisztesség követelik meg. De nem törvény. Néha súlyosabb egy szabályt megsérteni, mint egy törvényt. Némely hivatal méltósága nem az írott szabályoktól függ. Éppen azoké, amelyekbe különösen sok bizalmat fektetünk.
A kapitány egy ilyen hivatal. Még államelnökünk sem vétett a törvény ellen. Csupán a becsületét vesztette el. Akár a Costa Concordia kapitánya.
Mit is tett a Costa Concordia kapitánya? Túl korán szállt mentőcsónakba és evezett a partra. Egyszer csak eléri a kikötőt és taxiba száll. Hova megy? Egy Giglio nevű kis szigeten találja magát. „Vigyen el innen” – mondja bizonyára a sofőrnek. A sofőr, aki már rég képben van, azt válaszolja: „Főnök, elviszem hozzám.” A taxisofőr hazaviszi magával a Costa Concordia kapitányát és ad neki kávét. Eközben folyik a hajó evakuálása és megkezdődik az eltűntek keresése.
Minden hajó elsüllyedhet
A Diva című francia filmben egy nő áll egy szerencsétlenül járt Rolls-Royce Silver Wraith roncsánál, és azt mondja: „Nem tudtam, hogy egy Rolls is karambolozhat.” Pedig ezt hiszi az ember, amikor az óriási konténereket, a hatalmas tankhajókat és az úszó luxuspalotákat látja. De minden hajó elsüllyedhet. Ez már gyakran feledésbe merül. Csak akkor jut eszünkbe, amikor a Costa Concordia képeit nézegetjük. Mint egy, a Giglio szigetén partra sodródott fehér bálna teteme. Azt a zavaró benyomást kelti, amit azok a dolgok, amiket kiszakítottak az összefüggésükből.
Vannak olyan roncsok, amiket ott hagynak, ahol zátonyra futottak. Az Ondo nevű kakaószállító 1961 egyik legviharosabb decemberi reggelén feneklett meg a Nagy Madárfövenyen, egy homokpadon az Elba torkolatában. Az Ondo maradványai még mindig ott hevernek, több mint ötven év után is. A finom tengeri homok örökre megfogta. Mindig akadtak új hajómentők, akik megpróbálták kiszabadítani. Ha valaki megment egy hajót, amit elhagyott a kapitánya, akkor megtarthatja. Tehát gazdasági oka is van annak, hogy a kapitány maradjon legutoljára. Az Ondo kapitánya utoljára hagyta el a hajóját. „Sírt, mint egy gyerek” – mondta el később az elsőtisztje.
A felháborodás akkora, mint a csalódás
A Costa Concordia kapitánya nem maradt a helyén. Elhagyta a hajóját és most gyáva kapitány a neve. Nagy a felháborodás, mivel nagy a csalódás is. A kapitányi rang még tiszta volt, sértetlen, más idők nyoma zavaros jelenünkben. Egy apa. Az utasok az életüket bízzák rá. És a fedélzeten övé az abszolút hatalom. Hogy ő hagyja el utoljára a hajót, nem kell sehol se leírni. Ő és a hajó egyek.
A gyáva kapitányhoz, ehhez az önellentmondáshoz nem szokhatunk hozzá. Ez nyilvánvaló.
A németek egy becstelen elnökkel élnek és a becstelenségét nem veszik rossz néven. A németek akkor is teljhatalommal ruházzák fel, amikor a hídon az erkölcsnek már nyoma sincs. De Schettino marad a gyáva kapitány. Ha egy nap a bíróság előtt áll és azt mondja: „Ember vagyok, akárcsak ti – mégis, mit tettetek volna?”, az vajon segít rajta? A kapitányt olyan hatalommal ruházzuk fel, ami nekünk nincs. Ezért ő a kapitány. A mi elnökünknek ezt a hatalmát elvesztette.
Francesco Schettino Meta di Sorrento-ból származik. A város egy félszigeten fekszik, észak felől Nápolyt és a kék öblöt látni. Az itteni emberek élete a tengertől függ: halászat, turizmus, kereskedelmi és hadihajók. Olyan vidék, írják, ami már sok kapitányt adott. Schettino édesanyja Cafiero-lány, egy hajóscsalád sarja. Az első, amit a kapitány tett, hogy felhívta az anyját: „Mama, tragédia történt” – mondta minden bizonnyal.
Az olasz partiőrség parancsnoka, Gregoria de Falco is ezekben az órákban hívta föl.
Van teher, ami súlyosabb a félelemnél
De Falco: „Menjen a fedélzetre, ez parancs! Hagyja abba a helyzetértékelést. Mindenképpen ki kell üríteni a hajót. Most átveszem a parancsnokságot. Menjen a fedélzetre. Világos? Nem hallja? Menjen és hívjon fel közvetlenül a fedélzetről. (…) Gyerünk! Már halottak is vannak!
Schettino: „Hány halott van?”
De Falco: „Nem tudom. Egyről tudok. Egyről hallottam. De ezt magának kéne tudnia, Jesszusom!”
Schettino: „De gondoljon bele, sötét van, semmit nem látunk…”
De Falco: „És haza akar menni, Schettino? Sötét van, haza akar menni? Álljon fel a létrára a hajóorrnál, és mondja meg, hány ember van ott és mire van szükségük? Most!”
Francesco Schettino nem tért vissza a hajójához. Szombat reggel letartóztatták a szigeten, és a Grosetto-i börtönbe szállították. A bírónő enyhített a büntetésen, most házi őrizetben tartják Meta di Sorrento- i otthonában.
Van teher, ami súlyosabb, mint a félelem, és az a szégyen.
(fordította: Tucker Dávid)