1. Nos, vége lett ennek az olimpiának is. Az első után született még hét másik magyar aranyérem is, és ráadásul a himnuszt sem szúrták el többször. (Akármilyen lassú és szomorkás, azért mégiscsak így a miénk.) Meg született nem kevés ezüst- és bronzérem is, amikért szintén nem érdekes bánkódni, hogy miért nem arany, hiszen már önmagában a kijutás is óriási teljesítmény. Odahaza könnyű elégedetlenkedni és jólmegaszondani, miközben a tévé előtt ülve elönti az agyunkat a nemzetiszínű gőz, és a sikereket magunkénak könyveljük el, míg a maximum alatti teljesítmények mögött rögtön az ellenség szekértolóinak a szőrös kezét sejtjük.
A londoni Olimpiai Stadium éjszaka. forrás: wiki
Vannak, akik minden sportsiker hallatán elvesztik a fejüket, és földbe döngölnek mindenkit, aki nem örül velük eléggé. (Meg lehet nézni a Tóta W.- és a Magyari-cikkekre adott reakciókat.) És vannak, akiket az olimpiai sikereink arra ösztönöznek, hogy legyen kire hasonlítani, ők adjanak erőt a küzdésre, motivációt a sportolásra és azt egészséges életmódra (még ha az élsport sok esetben teljesen másról is szól). Egy ismerősöm például Kovács Ági miatt kezdett el úszni, ma pedig már tizenhúsz kilométereket fut passzióból, kisujjból lenyomja a nagyatádi iron man-t, ennek köszönhetően nem csak remekül néz ki (lányról van szó), hanem szellemileg is olyan teljesítményeket produkál a mindennapokban, hogy én csak lesek. Ha az olimpiai sikereknek és az élsportnak csak annyi a hatása, hogy közvetve is ilyen embereket képes formálni, akkor már van értelme.
2. Férfi kézilabdásainkat sem kell sajnálni, hogy csak a negyedik hely jutott nekik. Már az is óriási meglepetés volt, hogy Svédországtól csak egy góllal kaptak ki, és valljuk be: a bronzra is a horvátok voltak az esélyesebbek. Csupán azt kéne elkerülni, hogy a magyar kézilabda legyen az új magyar foci, amit jól agyonsztárolnak, aztán jön a nagy csodálkozás. Ez a Nagy László-ügy (ti. hogy most hazajön, nem jön, hol játszik, hol nem játszik, mennyiért), aminek a végére már mindenki elmondott mindent, meg ugyanannak az ellenkezőjét is, nos ez sem tett jót a csapatnak. Lehet Nagy László bármilyen jó és drága játékos, én már többé nem bíznék meg benne, sem csapatkapitányként, sem játékostársként, de még sima szurkolóként sem. De ezt döntse el inkább az, aki a háromból valamelyikben magára ismer.
(Egyébként meg szeretném ide azt a tablót beszúrni, amin a magyar érmesek és helyezettek láthatóak, és pár napja vele volt tele a magyar világháló, most meg már sehol nem találom.)
3. Sok bírálat érte nemzetünk politikusait, hogy maguknak is sikert igyekeznek kovácsolni az olimpiai sikerekből. Ami valahol érthető is, hiszen mégiscsak ők pénzelik az olimpiai felkészülést és a remek bevonulási kosztümöt. Ám az már mégiscsak túlzás, hogy Gyurta Dani győzelme után a legnagyobb téma az volt, hogy Czene Attila a királyin élőben olvasta be Tőkés László gratuláló sms-ét, amelyet - szerénységében - egész Erdély nevében küldött. Risztov Éva fantasztikus tíz kilométere után meg azért támadták be, mert nem átallotta megköszönni Kósa Lajosnak, Debrecen polgármesterének, hogy városában segítette az ő felkészülését. Bevallom, nem voltam ott (és Debrecenben is csak egyszer egy napot, azt is egy lakótelepi szobában töltöttem, akkori szerelmem aktuális személyével) - de mi van, ha a köszönet tényleg jogos? Most csak azért ne köszönje meg, nehogy magára haragítsa az ellenzék szavazóit? És amikor ilyen fantasztikus sikerek születnek - sőt sikereINK, hiszen ezek az egész nemzet kollektív sikerei, akár akar valaki belőle részesülni, akár nem -, akkor tényleg az a legfontosabb, hogy még ilyenkor is a politikusokat boncolgassuk? Végre van két hét négyévente, amikor nem az a fő hír, hogy ki mennyit lopott, hanem hogy van egy Gyurtánk, egy Risztovunk, egy Kozákunk, egy Ungvárynk, egy Szilágyink, egy Berkink, egy Parsunk, és hagy ne soroljam - akkor tényleg egy asszonyverőn meg egy valutahuszáron kell csámcsognunk? Na ne.
4. Egy kis külföld. Az idei olimpia nagy előrelépése, hogy most már minden ország köteles női versenyzőt is küldeni. Így tett Szaúd-Arábia is, történetében először. Az egyébként borzasztóan szimpatikus Sarah Attar a nők 800 méteres síkfutásán indult, és 2:44-gyel az egész mezőny leghosszabb idejét futotta. A megalázó azonban nem is ez. Hanem egyrészt a szerelése: biztos megvan az oka a többi versenyzőnek, hogy csak egy kis semmi nadrágocskában és egy topban fussanak, tehát aki ezzel szemben hosszú ujjú tréningruhában fut, plusz csadorral a fején, nyilván alapvető hátrányba kerül. Ám a futásán, a mozgásán, a technikáján az is látszott: őt erre az olimpiára a világon senki fel nem készítette, pedig ez a szaúdi olimpiai szövetségnek lett volna a dolga. Ám ezen láthatóan nem sokat dolgoztak, sőt a dolgát még a ruhával pluszban meg is nehezítették, majd bedobták a mélyvízbe. Na ez az, ami megalázó.
forrás: myhero.com
Ám most jön a csavar: csak kicsit kellett Wikin utánanézni, hogy kiderüljön: Sarah Attar valójában Kaliforniában született és ott is él, csak (valószínűleg szülők révén) rendelkezik szaúdi állampolgársággal is. Ebből három dolog következik: 1. egészen jól el tudta magát adni a sajtóban mint a szaúdi nők felszabadításának első csillagát; 2. valahol ő maga ment házhoz a lópikuláért, hiszen odahaza egész biztos talált volna edzőt, aki megtanítja futni; 3. Szaúd-Arábia a nők sportbéli diszkriminációja elleni szabályzást lényegében kiforgatta, mert ezek szerint a Szaúd-Arábiában élő szaúdi nőknek továbbra sincs esélyük sportolóvá válni.
5. Akad még pár dolog az olimpiákon, amiket nem nagyon értek. Például a női szertornában, a labdagyakorlat közben hogy tudják megállni, hogy ne rúgjanak bele (ami pedig alighanem mindenki első gondolata, ha labdát lát)? A magasugró hogy nem szúrja magát hasba? Az akadályfutót nem zavarja, hogy a vizesárok után végig tocsog a cipője? Amikor zenére bohóckodtatják szegény lovat, annak egyrészt mi a neve, másrészt mi az értelme, harmadrészt meg ilyenkor bezzeg hol vannak az állatvédők és a grínpísz? Ezért támogatom őket minden hónapban?! (A wikin egyikre se kaptam megnyugtató választ.) Ezekre válaszokat továbbra is várok, de most inkább nem fejtem ki őket, kell valamit hagyni 2016-ra is.
