Hollandiától kikapni nem akkora szégyen, a gólkülönbség három fölött meg alapból irreleváns. Voltunk már lejjebb is, például amikor 2006-ban Máltától is kikaptunk, de azóta tagadhatatlanul történt némi fejlődés. A tavalyi EB-re például legjobb csoportharmadikként jó pár továbbjutó másodikat is megelőztünk, idén pedig egy 92. percben bekapott gólon IS múlhatott volna, hogy a pótselejtezőbe jutásra Törökország mellett mi legyünk az esélyesek a csoportból (bár matematikai esélyünk még így is megvan, ha Észtország idegenben veri Romániát). Így is a végül kijutott Svájccal, Belgiummal és ha minden igaz, Boszniával kerültünk sorsoláskor egy dobozba, a FIFA ranglistáján pedig harmincadikak vagyunk (vagyis voltunk egy hónapja), ez alapján a harminckét csapatos vébére is simán kiférnénk. Tehát lehetne elég érvet felhozni amellett, hogy a magyar foci nincs is olyan rossz bőrben.
Vanczák (3) és Devecseri (14) beszédes arcai
az ötödik holland és harmadik Van Persie-gól után. Kép: FIFA
A pénteki vereség sokkal inkább szimbolikus, és NEM azért, mert felkerült a hétgólos vereségek listájára, ami most hetvenkét év után bővült újra. Hanem azért, amiért Futbóliában is: amikor végül kiderült a szemfényvesztés, az legalább a puccsra készülő Duca ellentengernagy fejébe került. Ám ő is elkerülhette volna a sorsát, ha nem tanítja be jó előre a magát csodacsatárnak kiadó szélhámost, hogy "Én mindent Duca ellentengernagynak köszönhetek". Magyarországon sem kérte senki a kormánypolitika legmagasabb szintjeit, hogy vegyék át a közvetlen irányítást a magyar labdarúgás fölött. Kocsis Mátét sem kérdezte a kutya sem a véleményéről. Egyáltalán miért kell egy kerületi polgármesternek megnyilvánulnia futballügyben? Ha valaki politikust ebbe bele akarunk rángatni, akkor az legyen a sportért felelős államtitkár, aki per pillanat Simicskó István, de ő láthatóan hallgat, ami önmagában nem is lenne feltétlen baj. Ám ha már a labdarúgásból olyan kiemelt politikai-nemzeti ügyet csináltak, mint valami banánköztársaságban, akkor az már nem csak a sport pillanatnyi kudarca, hanem legalább annyira a magyar kormányzaté. Ennek ellenére nagy a csönd odafönt, hacsak Kocsis Máté arany szavát nem vesszük bármilyen tekintetben is mérvadónak.
Mert egyébként valóban az ideális, ha a sportélet folydogál előre, sikerekkel és vereségekkel tarkítva, de minden jelentősebb állami-politikai beavatkozás nélkül. Nem jelentősebb beavatkozás alatt pedig értendő a források és megfelelő körülmények biztosítása, amibe akár stadionépítések is simán beleférnek, csak nem ész nélkül, minden más terület rovására. Egervári Sándor szövetségi kapitány lemondása is teljesen beleillik a képbe, elvégre egy ilyen után ez a minimum. Nem tudjuk, hogy mennyi volt konkrétan az ő sara, például mennyire igaz, hogy a játékosok előző este bezabáltak space cake-ből, vagy csak egyszerűen nem azt csinálták a pályán, ami meg volt beszélve - a lényeg, hogy az objektív felelősség az övé, és ennek megfelelően, européer módjára megtette a megfelelő lépést. Mondhatnánk, hogy neki ezért nem jár csokoládé, de a magyar közélet jelenlegi állapotát tekintve ez is hatalmas szó.
Kár, hogy minálunk az elnézést kérés nem a tisztesség, hanem a gyengeség jele. Ha valaki képes önkritikát gyakorolni, azt a többiek nem úgy értelmezik, hogy mindenkinek itt az idő a magába nézésre, hanem hogy valaki önként jelentkezett köpőcsészének, használjuk ki gyorsan az alkalmat! Az MLSZ fejesei például, haladó nemzeti hagyományainkhoz méltóan, Egervári Sándor lemondását arra használták, hogy őrá verjék az egész balhét, és úgy csináljanak, mint akik ott se voltak. Nem, nem kell ott sem az utolsó vécésnéniig mindenkit leváltani, de ez a reflexszerű felelősség-tologatás és a másik alázatával való visszaélés annyira tipikusan magyar, hogy jobban szégyellem, mint a 8-1-et.
Most már nem is sajnálom, hogy a magyar válogatott nem jutott ki Brazíliába. Elég baj, hogy nekünk ezt kell néznünk, most még mutogassuk is az egész világnak?
