Aki elég öreg, hogy ne csak a Szomszédok harmincnyolcadik ismétléséből ismerje az egykorvolt kilencvenes éveket, az még emlékezhet arra is, hogy a boltok általában szombat déli egykor bezártak, és ki sem nyitottak hétfő reggelig. Aztán megjelentek az éjjel-nappalik és elszaporodtak a kisboltok, akik felismerték a vasárnapi nyitva tartásban rejlő nyereségességet. Majd megépültek a tőkeerős bevásárló-hodályok, akik szintén nem akartak lemaradni, és láss csodát: ők is megteltek vasárnap. A vasárnapi nyitva tartás jelensége tehát nem a nemzetközi pénztőke vagy Soros György furmánya, hanem a magyar lakosság vásárlói igényeinek a kielégítése.
Abban az időben még egyértelmű volt az is, hogy aki a pult mögött áll, minimum másfélszeresét keresse meg a hétköznapi bérének, és így sem kötelezhető arra, hogy aznap dolgozzon. Az erre vonatkozó szabályok valamikor az első Orbán-kormány alatt hígultak föl, persze az informális munkáltatói nyomás (értsd: elbocsátással való fenyegetés) már addig is nyilván működött. Erős (vagy legtöbbször akármilyen) szakszervezet nélkül meg az alkalmazottnak esélye sincs az érdekeit érvényesíteni.
Vannak országok, ahol a magasabb életszínvonal következtében másféle vásárlói magatartás honosodott meg. A gyakran emlegetett Németországban például a vasárnapi munkavégzés tilalma éppen a baloldal és a szakszervezeti mozgalom nagy sikere volt. Ahol sokkal magasabb az autóval rendelkezők aránya, ott az egyén sokkal kevésbé van rászorulva a lakóhelyéhez közeli boltokra, sőt ott az átlagpolgárnak az a kényelmesebb, ha az országúti nagyáruházban bevásárol hosszútávra. Arrafelé a "kisbolt" fogalma teljesen érthetetlen. A városokban vannak élelmiszer-áruházak, illetve kisebb pékségek, hentesüzletek, édességboltok, vagyis egyféle terméket árusító egységek. A falvak pedig ma már leginkább csak agglomerációs térségek lettek, ahonnan akár ötven kilométerről is ingáznak a lakók, természetesen szintén autóval. Ilyen környezetben érthetően mások az életmódból adódó vásárlói és kényelmi igények. Ha emlékszünk, a magyarországi nagyáruházak (kezdve a budaörsi Metroval, majd jött a Cora és a Tesco) is eleinte csak autóval voltak megközelíthetőek, sőt a Metroba csak vállalkozói igazolvánnyal lehetett belépni. Aztán - kezdve a Pillangó utcai Tescoval - idővel szinte az összes kiépítette a gyalogos és tömegközlekedési infrastruktúráját. Magyarországon ez a lakosság igénye. A politikának pedig az a feladata, hogy azt minél teljesebben és minél hosszabb távon kielégítse, a spontán megvalósulását pedig ne gátolja. Németországban a kötelező vasárnapi zárva tartás ezt a célt szolgálja, Magyarországon nem.
A piac valóban nem oldja meg teljes körűen az emberek igényeit és jólétét, de amit viszont igen, abba fölösleges belenyúlni az államnak. Szabályozással nem lehet igényeket megváltoztatni, legfeljebb az üzleti szektor szereplőit kötelezni arra, hogy a saját alkalmazottjaik igényeire is tekintettel legyenek. Elvégre a vasárnapi nyitva tartás sem jelenti, hogy minden boltnak kötelező nyitva lennie, és hogy ezentúl minden kereskedelmi dolgozó heti hét napot kell dolgozzon. Egy szép napon, a távoli jövőben a gépi munka úgyis kiváltja majd az emberi munkaerőt, és munkavégzés nélkül is mindnyájan, korlátlanul részesülhetünk a fenntarthatóan újratermelődő földi javakból. Ám amíg ez nem következik be, addig is lehet arra törekedni, hogy az emberiség élete minél kényelmesebb és könnyebb legyen, kereskedelmi szektoron belül és kívül egyaránt.
