Emlékszem, nekem sem volt olyan könnyű mindig elfogadnom a saját szexuális vonzódásomat. A médiából, tévéből, újságokból (a Bravóból meg a Popcornból) csak az jött dosztig, hogy a vékony, csontos, darázsderekú nők az elfogadhatóak, és ha esetleg van rajtad pár plusz kiló, sürgősen add le az aznapi tuti fogyókúrás módszerrel. Egy filmnek se volt úszógumis főhősnője (a pocakosabb színészeknek mindig a komikus vagy a negatív szerepek jutottak), sőt a mesekönyvekben a királylány is mindig irreálisan karcsú volt, sőt legtöbbször még szőke is.

A helyzeten az sem segített, amikor apám következő feleségét a háta mögött az egész család nagyseggűzni kezdte. Pedig velem mindig rendesen viselkedett, és igazából a családom sem volt vele kifejezetten ellenséges, csak érzékeltették, tán nem is tudatosan, hogy nem kéne őt elfogadnom olyannak, amilyen. Később tudtam meg, hogy a testalkatán való gúnyolódás valójában nem a fizikai adottságainak szólt, hanem a ténynek, hogy apám mégiscsak őmiatta hagyta ott a családját. Kár, hogy ezt akkor nekem senki nem magyarázta el.

Az óvodában, iskolában is mindennapos volt a túlsúlyos emberek csúfolása, hogy "digi-dagi-daganat kergeti a halakat", és mivel nem akartam a közösségből kikerülni, gyakran én is beszálltam a kórusba. Azt pedig megtanultam, hogy túlsúlyosnak lenni mérhetetlen szégyen, aki pedig ezt a vélekedést nem osztja, az szintén méltán számíthat a közösség megvetésére.

Az iskolás évek során gyakran azért nem mertem kezdeményezni nekem tetsző lányokkal, mert féltem: mit szólnak a többiek, ha megtudják? Az első, a Nagy Gimis Szerelmem végül egy elég vékony lány lett, és minden idősebb rokon dicsérte, hogy milyen szép kislányt találtam magamnak. De a második barátnőmmel, már egyetem alatt, nem volt ilyen egyszerű. Ő egy igazi, kis tömör leányzó volt, jó pár évvel idősebb is nálam, szóval komolyan féltem bemutatni a családomnak. Amikor kérdeztek, azt hazudtam: nincs nálam kép róla, vagy azt az egyet mutattam, amin nem látszik olyan kereknek az arca. Pedig nagyon szerettem, csak nem volt még elég bátorságom, hogy ezt világgá kürtöljem.

Tehát nagyjából ugyanazokon a fázisokon mentem át, mint amikor valaki arra ébred rá, hogy a fiúként a fiúkat szereti, vagy lányként a lányokat, vagy esetleg a testét nem érzi sajátjának: a legnehezebb talán saját magamnak bevallani volt, majd fölvállalni a barátaim és a családom előtt. (Érdekes módon leginkább apám miatt volt nehéz, ugyanis miután a második házassága is tönkrement, ő kövérezett le a leghangosabban minden olyan nőt, akinek volt egy kis feleslege. Akár még a későbbi barátnőimet is. Ma már bátrabban megvédem azt, akit szeretek, de ezt megtanulni egy másik történet volt. Vagy lehet, hogy mégsem?) Aztán szerencsére olyan barátok közé kerültem, akik már régen túlléptek ezeken a kategóriákon, és akikről tudtam, hogy nem testalkat alapján ítélik meg a barátnőimet. Persze volt, hogy velük is pofára estem, de olyankor levontam a megfelelő konzekvenciákat, és nem az egyéni ízlésemet változtattam meg, hanem az engem körülvevő embereket.

Amerikai 'plus size' modellek. forrás: FansShare

Így a harmadik ikszen is jócskán túl, már teljesen kibékültem magammal, legalábbis ezen a téren. Ebben az is segített, hogy egyrészt a kötelező szépségideálok kora véget ért, illetve magam is egyre több más emberrel találkoztam, akik hozzám hasonlóan vélekedtek, és akiket a külvilág ítélete még kevésbé érdekelt. Sőt időközben azt is megtapasztaltam, hogy vékony és telt női testben, kerek és szögletes arcban, hosszú és rövid hajban, kicsi és nagy mellben egyaránt meg lehet találni a vonzalmat. Persze ez nem jelenti, hogy ne lennék kellően válogatós, sőt. De mint ahogy nem szeretem, ha más beleszól abba, hogy kit és miért szeretek, úgy én se érzem magam feljogosítva arra, hogy másnál jobban tudjam, hogy kékszeműt, zöldhajút, fiút vagy lányt kéne-e inkább választania magának. És mivel nekem is igényem, hogy ország-világ előtt vállalhassam az aktuális társam, mehessek vele kézen fogva az utcán, megjelenhessek vele egy párként étteremben, hivatalban, szomszédok előtt, így nem látok okot, hogy másokat ugyanezzel a természetes igényükkel a négy fal közé küldjek.

Talán a saját élményeim is hozzásegítettek ahhoz, hogy elfogadjam mások eltérő ízlését és szexuális irányultságát - még ha az ő küzdelmüknek nekem csak a töredékét kellett megvívnom. Bár nem gondolom, hogy ezekre feltétlen szükség van ahhoz, hogy az ember egy sokszínű, békés, elfogadó, toleráns, gyűlöletmentes jogállamban akarjon élni. Elég csak civilizált, európai embernek lenni.

(Itt most nincs szavazás.
Ez az a téma, ahol tényleg leszarom, hogy más mit gondol.
Erről szól a cikk.)