Képzeld el, hogy egy színházban ülsz, mondjuk a Hamletot nézed. A színpadon éppen Hamlet és Ophelia szerelmi jelenete. És hol van Polonius? Miért nem látod a színpadon? Csak nem mert két színnel korábban meghalt? És akkor mi van? A Poloniust játszó színész tán nem fogja fölvenni a gázsiját a műsor után? Akkor meg? Kifizetted a jegyet, ezért a pénzért meg igenis joggal akarod látni Poloniust a színpadon, és nem csak amikor ő úgy érzi, hogy ott van dolga.
Pont ekkora hülyeség az is, amikor azon hőbörögsz, hogy a parlamenti közvetítésen miért csak páran vannak az ülésteremben? Lehet, hogy azért, mert a törvényjavaslat, amiről a vita éppen folyik, nem érint sok képviselőt, hanem csak azokat, akiknek az a téma a szakterületük. Addig meg a többi minek üljön ott teljesen fölöslegesen? Nekik is megvan a maguk dolga, például hogy készüljenek arra a vitára, ahol majd nekik kell helyt állniuk, vagy mondjuk az egyéni körzetüket látogatni, vagy ellátni egyéb pártfunkcióikat. Mint a színész, aki a saját szövegét tanulja, de közben esetleg még társulatvezető, vagy művész-szakszervezetis, vagy szervezi az évadzáró bulit. Ezekre is szükség van, hogy egy társulat jól működjön, még ha a közönség ebből legtöbbször nem is lát semmit.
Azt meg nyilván nem lehet elvárni, hogy egy színész fejből tudja egy darab összes szerepét. Ugyanígy az egyszeri politikus sem érthet egyformán minden szakpolitikai kérdéshez. Sőt talán jobb is, hogy nem az oktatáspolitikusok alkotnak véleményt a földtámogatási rendszerről, vagy hogy nem a környezetvédelmi szakemberek találják ki a nyugdíjrendszert. A legjobb az, ha mindenki abba szól bele, amihez ért, és amihez nem ért, abban meg hagyja a többieket működni. Ezért vannak a pártoknak (jó esetben) szakpolitikai stábjaik, a frakcióknak meg szakcsoportjaik, hogy ők dolgozzák ki a párt és/vagy a frakció egységes álláspontjait, amit majd az a párt a sajtó és a választók felé, az (egykoron) a valódi munkát jelentő szakbizottságban, és persze a parlamenti szavazásnál egységesen képviselni fog. (Erre jó a sokat szidott párt- és frakciófegyelem is. Ha mindenki összevissza szavazgatna, egy párt létének nem lenne semmi értelme.)
Le vannak osztva a szerepek, amik ha összeállnak, kijöhet az a darab, amiért eleve színpadra mentek. És persze egy súgó sem árt, aki időnként odasúg a színésznek, ha eéakadt a szöveggel. Pont ezért van a parlamenti szavazásnál szükség kiabálós emberekre, akik a rendszerint egyszerre, száznál is több törvényt érintő szavazásnál kommunikálják a frakció felé, hogy a szóban forgó javaslatnál mi a frakció álláspontja (lásd föntebb). Az MSZP-nél a legutóbb annyi történt, hogy az egyik felelős rosszat kiabált, és pont ama bizonyos érzékeny törvénynél. Fölösleges összeesküvés-elméleteket gyártani, hiszen egyrészt a Fidesz továbbra is azt tol át a parlamenten, amit nem szégyell, nincs szüksége az MSZP segítségére, most se volt. Másrészt meg Gőgös Zoltán elnökhelyettes fészen magára vállalta a felelősséget. Ennyi történt, semmi több.
Lehet szörnyűlködni, hogy ezek szerint a képviselők sem tudják, hogy a kérdések többségében miről szavaznak, csak nyomogatják a gombot. Mint ahogy a Claudiust játszó színész sem biztos, hogy elő tudja adni Hamlet nagymonológját, ugyanis az nem az ő szerepe. Nem árt, ha valamennyire képben van arról, hogy éppen mi történik a színpadon, de bőven elég, ha a saját szövegét megtanulja, és azzal járul hozzá a komplett darab sikeréhez. A néző meg a végén eldönti, hogy legközelebbi szabad estéjén is leadja-e a szavazatát ugyanarra a társulatra? Részemről speciel még egy olykor belezavarodó Hamletet is szívesebben nézek két órán-négy éven keresztül, mint egy sereg, remekül alakító Negyedik és Ötödik Alabárdos statisztát. De még annál is van két rosszabb: a ripacs, aki csak magát szereti ünnepeltetni - és az, aki a színpad közelébe nem ment még életében, de meg van arról győződve, hogy bezzeg ő milyen remeül lejátszaná az előbb említett ripacsot, ha odakerülne. Ilyenből lesz rendszerint a másodripacs.
A legjobb, ha mindenki fel tudja mutatni az eddigi színpadi telejsítményeit, és az alapján kéri magának az új szerepeket. A műértő közönség meg oda jár, ahol a befizetett pénzéért cserébe legalább ugyanannyit is kap vissza élményben. Ma magyarországon a politikai közönségnek vagy a harsány ripacskodás és másodripacskodó kárörvendés jön be, vagy inkább távol tartja magát az egész színháztól. Inkább marad otthon meccset nézni, vagy kimegy külföldre, elvégre ott is van színház, sokszor szintén nem jobb színészekkel. Így persze, hogy nem csoda, ha a magyar színpad valóban csak a Negyedik és Ötödik Alabárdosoké marad.
