Bevallom, eddig nem nagyon jártam a CEU melletti tüntetésekre. Az ügy mellett természetesen kiálltam, de valahogy mindig akadt fontosabb vagy hasznosabb dolgom, például a ma befejeződő 24. Titanic Filmfesztivál. Különben is, eddigi életemben már eleget tüntettem és politizáltam, ideje átadnom a terepet a feltörekvő ifjúságnak. Harmadrészt kicsit csalódtam a 2010-14 közötti tüntetésekben, amikor többször dugig töltöttük a Szabad sajtó útját, választáskor mégis a Fidesz nyerte szét magát. Rájöttem: tüntetésekkel semmire nem megyünk, hiszen ez a hatalom egyrészt nem szokott foglalkozni az ellene tiltakozókkal, vagy ha igen, akkor is legföljebb bzs-n keresztül üzen nekik. A jelenlegi kormányt leváltani békésen csak választás útján, szerveződéssel lehet, minimum egy olyan párttal, ami rendelkezik az őt erre képessé tevő tulajdonságokkal. Ám az elmúlt években alakult kis formációk gyengék és fogalmatlanok, míg az egyetlen demokratikus ellenzéki párt, aminek meglenne rá a háttere, rutinja, szakpolitikusi háttere és infrastruktúrája, amellett, hogy politikusai keményen megszólalnak, és a tüntetéseken is föl-föltűnnek, egyelőre nem elég népszerű a jelenleg mozgolódó fiatal értelmiség körében.
Tegnap a magyar költészet napja alkalmából természetesen jómagam is ahhoz kapcsolódó programra készültem: konkrétan a Ferencvárosi Művelődési Központba, ahol Hobo tartotta, minden bizonnyal színvonalas József Attila-estjét. Elő is készítettem a józsefattilás pólómat, majd készülődés közben olvastam a hírt a hétfő esti tüntetés után letartóztatott emberekről, és az újabb tüntetésről, amit a Belgrád rakpartra, a Budapesti Nyomozó Ügyészség elé meghirdetett tüntetésről. Bár szívesebben mentem volna Hobot hallgatni, de úgy éreztem: végtelen cinizmus volna ebben a helyzetben József Attiláról egy kényelmes színházteremben megemlékezni, ráadásul egy fideszes önkormányzat rendezvényén. Aki az ő szellemét akarja méltó módon ápolni, annak igenis az utcán a helye, fellépni ugyanazon igazságtalanságok ellen, mint amik ellen ő is. Tiltakozni azon kormányzat ellen, ami nem titkoltan azt a politikai rendszert tekinti példaképének, ami ellen József Attila is harcolt.
Magán a tüntetésen lényegében ugyanaz a szervezetlenség mutatkozott meg, ami az egész újpolitikai szférát jellemzi. A Belgrád rakpart pár percen belül kiürült, a résztvevők a Gyorskocsi utcai fogda elé vonultak, ahova eredetileg is indokolt lett volna, de aki késett, erről csak az ott ácsorgó, szintén későn érkezőktől értesülhetett. Voltak, akik be akartak hatolni az épületbe, de abból csak összenyomódás lett. Elhangzottak még más, nem túl életszerű javaslatok, a kukára felkapaszkodott szónok meg rögtön párhuzamot vont a mostani, CEU melletti tüntetéshullám és a 2006-os őszi zavargások között, kiemelve, hogy a rendőrök akkor mennyivel szabálytalanabbak voltak. Mintha a két tömeg azonos célokkal és eszközökkel ment volna az utcára, a különbséget pedig csupán a rendőri föllépésben kell keresni. Szóval sajnos ismét volt miben csalódni, és mivel Gulyás Mártont és a többi letartóztatottat (tudomásom szerint) még mindig odabent tartják, a megmoztdulás még csak túlságosan eredményesnek sem mondható. De sokkal nagyobbat csalódtam volna saját magamban, a magyar költészet napján, József Attila (és Márai Sándor) születésének napján, egy művház falai mögé bújva érzem magam lélekben elégedettnek, miközben az utcán zajlik a történelem. Vagy ha nem is az: legalább az esélyt megadtam neki, hogy azzá váljon.