És íme a nap, amit mind vártunk: a Kárpát-medence feletti hegemónia elvesztésének a gyásznapja. Annak a centenáriuma, hogy a környék népei saját államban élhetnek. Na azóta jó, ebben is volt egy kis módosítás, hiszen Csehszlovákia és Jugoszlávia aztán mégsem bizonyultak túl maradandó alakulatoknak, de az első világháború után népeik még együtt képzelték el a jövőt, és azt meg is kapták. Meg aztán a magyar nemzet is kapott egy olyan országot, ahol nem csak politikailag, de demográfiailag is dominálhat. Miközben ugyebár számottevő magyar kisebbség került más országokba - az általános elfogadott felfogás szerint szerint a "Trianon" szó hallatán rájuk emlékezünk. És itt tetten is érhető ama bizonyos privilégium: hiszen az irredenta, mindentvissza felfogás szerint ha más kisebbségek élnek Magyarország területén, az a világ legtermészetesebb dolga - ám ha magyarok kényszerülnek ugyanerre más országban, az világraszóló és helyrehozandó igazságtalanság. Így aztán nosztalgiázunk a Nagy-Magyarország térkép előtt, siratjuk ezeréves (amúgy 1868 és 1918 közötti) határainkat, és álmodozunk a magyarság régenvolt nagyságáról, ami ha volt is, annak aztán semmi köze az 1918 előtti országhatárokhoz, amin belül magyarok már akkor is nagyjából csak ott éltek, ahol most is.
Hogy mekkora butaság sírni a régi, soha vissza nem hozhatón, arról mindenki oldalakat ír. Hogy éppen a történelmi Magyarország fennállása volt az igazságtalan helyzet, aminek az első világháború és a trianoni béke vetett véget, és szült egyben újabb igazságtalanságokat, már jóval kevesebben. Eleve hiányzik a magyar demokratikus ellenzéknek egy kidolgozott, átfogó nemzet- és Trianon-felfogása. Inkább megy a sunnyogás, mint ahogy az őszirózsás forradalom és az Első Magyar Köztársaság századik évfordulója is teljesen visszhang nélkül maradt a baloldalon. Ha nemzethez, Trianonhoz, határon túliakhoz való viszonyulásról van szó, akkor legfeljebb a jobboldali tragikus-kesergős kurzus lájtos követését figyelhetjük meg. Az talán szimpatikus, ahogy Karácsony Gergely ezt a menekült magyarok felől közelítette meg, fricskát is mutatva a mai menekültellenes nacionalistáknak, de ez még önmagában messze van egy átfogó politikától. Esetleg a DK tett idén közzé egy aránylag kerek és korrekt nyilatkozatot, de a cél egy ennél jóval tömörebb és célratörőbb, állandósult és bármikor előhúzható állásfoglalás lenne.)
Addig pedig itt van a jelenleg hatalmi szóra elfogadandó diskurzus, miszerint "az magyar, akinek fáj Trianon". Az magyar, aki 2020-ban is az elborult, sehova sem vezető nacionalizmusban osztozik. Az magyar, aki szerint a revizionista álmokért a náci Németországgal való szövetség, a magyar zsidóság lemészárlása és a magyar lakosság egytizedének halála is teljesen indokolt ár volt. Az magyar, aki hisz az egész Kárpát-medencére kiterjedő magyar Lebensraumban és az egy vérből levésben. Az magyar, aki szerint többletjogokat érő tényező, ha valaki egy akárhány éves nemzet tagjának születik. Az magyar, aki jól érzi magát, ha pökhendi lehet másokkal, mert a saját életében különösebb teljesítményt felmutatni nem tud, és ezt legalább megengedik neki felülről.
Természetesen oldalakat, köteteket lehetne a témáról írni, de egy szónak is száz a vége: ha nagyjából egy helyre összezárt népek képesek egymás nyelvét, kultúráját, vallását, ünnepeit tisztelve együtt élni, nem rátukmálni a másikra a sajátját, és amit a másikban nem ért, azt egyszerűen csak elfogadni, az esetleges ütközéseket pedig kulturált módon, megegyezésre törekedve tisztázni, akkor az már mindegy is, hogy ez melyik határ melyik oldalán történik. Bizony ebben még minden határ mindkét oldalán van hová fejlődni, de ha határon belül mindenki elhinné, hogy a határon túli magyar nem akar minden áron Magyarországhoz tartozni, nem akar határrevíziót, nem akar háborút, de még csak népszavazást se, hanem csak békében élni a saját szülőföldjén, éppen ezért ebben kéne őt leginkább segíteni, na az már haladás lenne.