Április negyedike, felszabadulásunk ünnepe. Vagy megszállásunké? Vagy megszabadulásunké? Vagy mind a háromé egyszerre? Vagy egyiké sem, hiszen még bő egy héttel később is folytak a harcok a nyugati határszélnél – csak Sztálin ezt a napot adta határidőként parancsba Vorosilovnak, aki rendesen le is jelentette a „Népek Vezérének” a győzelmet, nehogy parancsszegésen kapják?
A „megszabadulás” egyfajta kompromisszumos megoldás a felszabadulás és a megszállás között. Pedig ez a két fogalom bizony együtt jár. Hiszen – Jugoszláviát kivéve – Európa többi országát a fasizmus elleni harcban szintén megszállták a szövetségesek. Csak míg Franciaországban, Németországban és Olaszországban nyugati típusú demokráciákat hagytak hátra, itt a keleti blokkban szovjet típusú diktatúrák fölött őrködtek még bő negyven évig. A kérdés csak annyi, hogy a náci megszállás és a nyilas uralom végét, a gettók felszabadítását, az emberirtás megállítását, a háború befejezését lehet-e, kell-e különválasztani az azt követő majd’ fél évszázadtól?
Ez lényegében ugyanaz a kérdés, mint hogy az antifasiszta ellenállókat, akik legtöbbje az illegális kommunista pártban – mint az egyetlen magyarországi ellenálló szervezetben – tevékenykedtek és a fasiszta államhatalom elleni harcban estek el, őket el lehet-e ítélni az 1948 utáni rezsim bűneiért? Ságvári Endre, Schönherz Zoltán, Rózsa Ferenc (de akár ide lehetne sorolni Sallai Imrét és Fürst Sándort is) mégis a mai kollektív emlékezetünk persona no grata-i lettek. Igaz, Budapesten még akad néhány külvárosi utca a nevükkel, és a híres szegedi Ságvári Endre Gimnázium is jól bírja a jobbról érkező támadásokat, ám a rendszerváltás után rengeteg róluk méltán elnevezett közterület esett áldozatul az utcaátnevezési mániának. (Külön szégyen, hogy mindezt Budapesten egy olyan főpolgármester vitte végbe, aki személyesen az életét köszönheti ezeknek az embereknek.)
A kommunizmust összemosni a bolsevizmussal és az államszocializmussal vagy nagyfokú műveletlenségre, vagy szándékos ködösítésre vall. Azt meg főleg nem tudhatjuk, hogy elfeledett nemzeti hőseink egyáltalán hittek-e bármelyikben, vagy csak egyszerűen egy olyan országért akartak küzdeni, ahol senkinek nem kell félnie az elhurcolástól, elgázosítástól, tarkónlövéstől, főleg nem a származása vagy politikai hitvallása miatt? És persze azt sem tudhatjuk, hogy később ugyanők mekkorát csalódtak volna?
Hiába telt úgy éveken keresztül az április negyedike azzal, hogy az aktuális Rákosi vagy Kádár, Farkas, Münnich vagy Czinege elvtársak dísztribünről integettek az arra elhaladó Magyar Néphadseregnek, és hiába énekelték kisiskolások kórusban az Áprilisnégyrőlt. (E dal egyébként legalább olyan profin lett megírva, mint a vadonatúj alkotmányunk: Sztálin már régen meghalt, amikor az érctorkok még évtizedekig „felszabadítónk hősi nevét” zúgták a szélben harsogva. A nyelvi igénytelenség, ti. hogy „április négyről” helyett inkább „negyedikéről” lenne a helyes, már fel sem tűnt senkinek.) Ez a nap akkor is azt szimbolizálja, hogy Magyarországon véget ért az ország lakosságának egytizedét elpusztító háború, a faji alapú üldöztetés, a magyar katonák, valamint munkaszolgálatosok éh- és fagyhalálba vezénylése – és ha csak rövid időre is, végre egy demokratikus jogállam csírái kezdtek kibontakozni. Aki ezt szégyennek és elfelejteni valónak érzi, az tapsoljon nyugodtan 1989 eltörlőinek is, megfizetik érte. Ám aki történelmi hagyományaink közül inkább a békét, szabadságot, demokráciát részesíti előnyben, az a tavasz illatát belélegezve emlékezzen arra is, akik hatvanegynéhány évvel ezelőtt is ezért a szabad levegőért harcoltak és adták az életüket.
Megjelent az ellenszek.hu oldalon.
