Petőfi Sándor a saját naplójában ennyit írt az 1848. március 15-én a Nemzeti Múzeumnál történtekről:
"Délután három órára gyülést hirdettünk a muzeum terére s a sokaság eloszlott. A szakadó eső dacára mintegy 10.000 ember gyült a muzeum elé, honnan a közhatározat szerint a városházához mentünk, hogy a tizenkét pontot magokénak vallják a polgárok is és velünk egyesüljenek."
Tehát - ha feltételezzük, hogy Petőfi két nappal később még emlékezett az eseményekre, és nem volt muszka kém, tehát nem hazudott direkt a saját naplójába - a Nemzeti Múzeum csak találkozási pont volt, onnan egyből mentek is tovább. A kollektív nemzeti emlékezetben valahogy mégis a lépcsőn szavaló Petőfi képe maradt fenn, így vált az ünnep misztikus zarándokhelyévé e nemes intézményünk. Így az sem csoda, hogy már évek óta itt kerül sor a központi, azaz kormányzati megemlékezésre. Igaz, tavaly Bajnai gordon nem tartott beszédet, de előtte Gyurcsány Ferenc rendszeresen, így most Orbán Viktoron volt a sor, hogy második ciklusának első március tizenötödikéjén, és az Európai Uniót elnöklő ország miniszterelnökeként megossza ünnepi gondolatait.
Elsőként a helyszín hagyományait emelte ki.
"Akárhány lehetőség adódna is, mi március 15-én mindig itt vagyunk. Engedelmeskedünk egy ősi parancsnak, egy történelmi mágnes vonzásának, a lábunk engedelmeskedik a szív hangjainak."
Hogy kire gondolt "mi" alatt, az szokás szerint nem teljesen világos. Ő tavaly nem volt itt, az biztos, így el kell fogadnunk, hogy kollektíven Budapest ünneplő népére gondol, illetve az ezelőtti kormányfőkre. Ezzel pedig nyíltan felvállalja a közösséget az előző kormányokkal. Mintha félretenne minden pártoskodást, és a nemzeti egység nevében valóban egy egész ország miniszterelnökeként szólna. Ez az első ígéretes pont a beszédében.
"Ide jövünk, mert a magyar legendárium szerint itt kezdődött minden. Mi, magyarok itt tettünk esküt egymásnak, hogy: rabok tovább nem leszünk. A március 15-ei eskü olyan fogadalom, amellyel 1848 óta minden magyar tartozik minden magyarnak. (...) A nemzet közös esküje azt jelenti, hogy minden magyar ki fog állni minden magyarért, és minden magyar közösen, együtt ki fog állni Magyarországért.
A történelmi tévhitek továbbéltetése nem túl jó pont, de Orbán Viktor már megtanulta: sosem szabad azt mondani, hogy "nem úgy van, ahogy ti gondoljátok", hanem tovább kell éltetni illúziójában. A "mi, magyarok" is az ő kedvelt szófordulataihoz tartozik. Nem is lenne vele semmi baj, ha nem tudnánk arra vonatkoztatni, hogy ő ezt "mi, fideszesek" vagy "mi, jobbosok" értelemben szokta használni. De egy ilyen indítás után mégis felcsillan a remény: hátha most új irány kezdődik Orbán Viktor retorikájában.
Mondjuk előbb a magyar szó pár mondaton belüli elhangzási száma kicsit rekordgyanús, ami inkább azért zavaró, mert éppen 1848 nem csak a magyarok körül forgott. Igaz, voltak, akik csak a magyarok szabadságával foglalkoztak, a környező népekével nem - részben ez is okozta a szabadságharc bukását. Orbán Viktor jobban tette volna, ha inkább Petőfi "világszabadság"-alapú eszmevilágából kölcsönöz, és nem a gőgös arisztokráciáéból, amely uralma megdöntésének épp az előbb örült oly nagyon.
Igaz, '48 végül elbukott (azaz hetven és fél évvel később mégis győzött) és a magyar feudalizmus még majd' száz évig élt és virult, de Orbán Viktortól mégis jó elhinni, hogy márciusi ifjaink sikerrel jártak, és valóban sikerült hosszú távra megváltoztatni ezt az országot. Nagyon jól esik az is, ahogy a "régi világ dohos törvényei"-nek kiselejtezéséről, sajtószabadságról, igazságtalanságról, sanyargatásról beszél. Igaz, ezek az ő szájából kicsit furán hangzanak, föl is merül a kérdés, hogy miért is rugdossa magának az öngólokat, de a remény még mindig ott lebeg: hátha most tényleg komolyan gondolja. (Akkor még nem hívták fel rá a figyelmet, hogy az előbb elszavalt Petőfi-versből a művésznő az ötödik versszaktól a kilencedikig terjedő szakaszt véletlenül kifelejtette.)
"Tettre, ifjak, tettre végre,
Verjük le a lakatot,
Mit sajtónkra, e szentségre,
Istentelen kéz rakott."
A képbe az is kicsit belerondít, hogy tavalyi győzelmét már megint 1848-hoz, 1956-hoz és 1990-hez (akkor már miért nem '89-hez?) hasonlítja, saját magát nemzeti hőssé avatva, de ezt már megszokhattuk tőle. Az is kérdéseket vet fel, hogy 2010-ben mit ért "megdönthetetlennek hitt rendszer" alatt? Netán a liberális demokráciát? Pedig az akkor már olyan óriási sebeket kapott, alig lehetett egyben tartani. Vagy a nyolcévnyi baloldali kormányzást? Az meg már évekkel korábban megbukott, nem volt nagy hőstett elfújni a kártyavár utolsó két álló lapját. Ami viszont ezek után újdonság: az ezt követő hat percben olyan beszédet hallhatunk, ami bármely demokrata politikusnak példát mutathatna.
A negyvennyolcas ifjaknak megadott tisztelgés után egy huszárvágással máris 1989-ben termünk.
"Szerettük volna hinni, hogy a szovjet csapatok hazaküldésével, a demokratikus választásokkal, a gazdaság felszabadításával mindjárt meg is érkezünk abba a másik Magyarországba. Abba a Magyarországba, amelyik erős és sikeres, amely büszkén foglalja el méltó helyét az európai nemzetek között. Hamar észre kellett vennünk, hogy mégsem érkeztünk meg."
Félelmetes, hirtelen milyen józanul tudja bemutatni a rendszerváltás lefolyását és az azt követő össznemzeti csalódást. A szabadságvágyat, az egységet és hogy utána bizony, rá kellett jönnünk, hogy a politikai változástól nem lesz itt egyből tejjel-mézzel folyó Kánaán. Az új helyzet új kérdéseket vetett fel, amire nem tudtunk egységes válaszokat adni. Az addigi látszategységből hirtelen számtalan más irányba mentünk tovább és kialakult egy újfajta politikai tagozódás. (Elvégre ezt hívják többpártrendszeri demokráciának.) Orbán Viktor mintha végre sutba dobná a nagy vezér szerepét, '89-es önmagához, a Budesliga-frizurás egyetemistához nyúlna vissza, és önkritikát gyakorolva elölről kezdené felépíteni politikai hitvallását.
"Kik vagyunk mi, XX. század végi magyarok? Mit akarunk kezdeni az ezer évünkkel? Mi köt össze bennünket, mi tesz egy nemzetté? Vannak-e közös céljaink és terveink egymással a jövőben?"
Ám ezzel nem arra mutat rá, hogy bizony, a demokratikus berendezkedés egy folyamatosan változó valami, a válaszainkra folyamatosan új kérdések jönnek, azokra új válaszok és új kérdések, és így tovább - ezt hívják haladásnak - illetve vannak kérdések, amiket újra és újra fel kell tenni, hogy mindig más választ kapjunk rá. Aki pedig újra a felülről megkapott, egyszeri és örök válaszokat várja, az bizony tényleg csalódni fog. Ellenkezőleg: az elmúlt húsz évet (szokása szerint) átmeneti, bizonytalan időszaknak és jogos csalódások sorozatának mutatja be.
"A bolyongás évei következtek. Tovább kerestük azt a Magyarországot, amiről álmodtunk, kerestük a hozzá vezető utat, s néhányszor úgy érezhettük, hogy megtaláltuk. De a vége mindannyiszor csalódás lett. A csalódottság lassan beette magát a bőrünk alá, a természetünkké vált, a magyar élet alapérzése lett, s ahogy lenni szokott, a hitünk is apadni kezdett, hogy megtaláljuk-e valaha is azt az országot, amelyet keresünk."
Itt az is világossá válik, hogy a többesszám első személyt nem az össznemzet szinonimájaként használja, hanem saját maga és hívei gyűjtőfogalmaként. Ez a szöveg ugyanis azt feltételezi, hogy már akkor is és tavaly is mindenki ugyanazt kereste és ugyanazt nem találta. Tagadja, hogy lett volna, aki elfogadta volna a demokrácia játékszabályait és élvezte volna, azok diszfunkcióival együtt. Egyértelműen általános kívánalomként jelöli meg, hogy itt újra valami örök, stabil rendszert követel magának az istenadta nép, ahol nincsenek többé kérdéseink, nincsenek eltérő vélemények, hanem csak az egy és igaz út. Mindezt egy olyan ünnepen, ami pont egy ilyen rendszer megdöntésére irányult. Talán az az utolsó szimpatikus vonás a beszédében, amikor arra hívja fel a figyelmet:
"Az a Magyarország, amelyet keresünk, amelyben élni szeretnénk, annak a világnak a tervrajza, amely az otthonunk, a saját otthonunk lehet, itt van közöttünk, itt él bennünk. Nem kívül, hanem belül kell keresnünk."
Ám itt se gondoljuk azt, hogy a felülről várt jövőtől óv minket a kormányfő. Ellenkezőleg: mint valami latin szerető, a szívünk fölött is át akarja venni a hatalmat. Saját tavalyi győzelmét a szívek egymásra találásaként értelmezi, ezzel ki is kerül minden olyan esetleges támadást, ami a racionalitást és az ésszerűséget kérné rajta számon.
Ami most következik, az pedig már maga a teljes szellemi csőd. "Új, végleges rendszer" alapjairól beszél - pedig előbb még nem arról volt szó: milyen jó, hogy ilyeneket eddig már négyszer döntöttünk meg? "Végre a magyarok érdeke legyen az első"? Szóval akik előtte kormányoztak, nekik bezzeg nem az volt? Hanem akkor? Kinek akarták kiszolgáltatni a mi (most még) kicsiny hazánkat? A választ mindenki adja meg magának, de ne gondolkodjon rajta túl sokat. Ahhoz képest, hogy az előbb még arra intett: a nemzeti boldogságunkat ne kívül keressük, most éppen mindenféle külső ellenségek legyőzéséről vizionál. A Valutaalap, a nyugdíjrendszerünket bitorló tőzsdecápák, sőt az Európai Unió, amit igaz, éppen mi elnöklünk, de azért galád módon összeesküdtek ellenünk benne. Ellenünk, magyarok ellen - olyanok, akik ergo nem magyarok. Sőt, Viktorunk még az árvizet és a vörösiszapot is ide sorolja, mintha ezek is valamiféle aljas cselszövés eredménye lettek volna. Kétségkívül azok a gaz imperialisták, a háborús uszítók, akik meg akarják dönteni a mi drága népi demokráciánkat, de mi nem hagyjuk, és bátran leszámolunk a sötétben bujkáló belső ellenséggel. Egyből fiatalodhatunk hatvan évet.
Ám az igazi mélypont csak most jön.
"A kommunizmus európai betörése óta mi, magyarok minden európai nemzetnél többet harcoltunk és több áldozatot hoztunk a szabadságért és a függetlenségért. Eskünkhöz híven nem tűrtük el 48-ban, hogy Bécsből diktáljanak nekünk, nem tűrtük el 56-ban és 1990-ben sem, hogy Moszkvából diktáljanak. Most sem hagyjuk, hogy Brüsszelből vagy bárhonnan bárki is diktáljon nekünk. Mi jól emlékszünk, hogy szabadságharcunkat 1956-ban a szocializmus nevében tiporták el, és arra is jól emlékszünk, hogy a XX. század pusztító eszmeáramlatait egytől egyig más országokban találták fel, és más nemzetiségű agytrösztök fejéből pattantak ki. A nemzetiszocializmus és a kommunizmus ideológiájának feltalálói között egy magyar nevet sem találni. Senkitől sem tűrünk hát kioktatást, és mindenkitől elvárjuk, hogy Magyarországnak és a magyaroknak megadja a kijáró tiszteletet."
Az már az előző önajnározásnál is nyilvánvalóvá vált, hogy a többesszám első személy már csak sima királyi többes, és a magyarok letéteményese is Orbán Viktor személye. De hogy már nem csak az ország lakossága, hanem már egész Európa fölé helyezi magát, ez már azért tényleg nem kispálya. Az eddigi euroszkeptikus megszólalások után ez a Brüsszel-Habsburgok párhuzam várható volt - ám már megint elfelejti, ki is most a Jani Brüsszelben. Mert éppen a magyar EU-elnökség alatt ki más dirigálna Brüsszelből, ha nem mi magunk? Ja hogy ezen kívül is kell tartanunk magunkat egy csomó, az uniós tagságunkból fakadó normához? Ez valóban okot ad arra, hogy az Európai Uniót a '48-as és '56-os önkényuralmi birodalmak közé soroljuk.
De meg is van a megoldás: mivel minden önkényuralmi rendszert más országokból ered és más nemzetiségűek találtak ki - sőt még a demokráciát is -, kell végre egy olyan diktatúra, amit mi (= én, Orbán Viktor) tervezünk saját magunkra (= rátok, kis opportunista pondrók, akik kétezer forintért még a szájszagomat is megtapsoljátok). Ebből következik az is, hogy ha esetleg Hitlerről kiderülne, hogy keresztanyai ágról magyar volt, vagy Sztálinnak volt egy magyar nemzetiségű üksógora, akkor már volna mihez visszanyúlni. De nekünk Szálasi meg Rákosi már nem is elég jó, hiszen ők is idegen érdeket szolgáltak ki. Pont mint amit most az Unió akar tőlünk,- de ők is jöhetnek tankokkal, vihetnek munkatáborba többezer ellenállót, mi akkor sem engedünk. Teljesen logikus, reális vízió. Csak aztán ne csodálkozzunk, ha a soros elnökség miniszterelnökét egy szép napon már a Zaventemről (a brüsszeli reptérről) toloncolják kifelé.
Ami ezután jön, már csak könnyű hab a tortán. Kis kampány az új alkotmány mellett, ami nem tőlünk (= Orbán Viktortól) idegen normákhoz alkalmazkodik, hanem pont a mi (= Orbán Viktor) alkatunkhoz igazodik majd.
"Most van erőnk, esélyünk és lehetőségünk, hogy megtaláljuk Magyarországnak azt a formáját, amelyet csak a magyarok vérmérséklete, életfölfogása és ízlése alakíthat ki."
Kár, hogy ama bizonyos kérdőívben valahogy éppen csak ezt felejtették el megkérdezni.
"Magyarország felemelkedéséhez nem elegendő az új alkotmány, a jól megépített hajótest, hajtóművekre, nagy teherbírású hajtóművekre is szükségünk lesz. Kell hozzá a Széchenyi-terv, a Széll Kálmán Terv, és kell hozzá az országos munkaterv is, amely mindenkit visszahoz a munka világába, akit csak lehet."
De azért lazán felkészít a várható terhekre, amikhez már meg is vannak a teherbíró eszközök is - tehát nem kell félni, nem fog fájni. Ha Szálasi már nem elég jó előd neki, akkor is még mindig ott van az utolsó magyar kormányfő, akinek munkaterve volt: Gömbös Gyula. Ő anno a Nemzeti Munkatervvel is hasonlóan nagyívű, ám valójában rövidtávú célokat tűzött ki, amelyek összességében saját hatalmának bebetonozását biztosították volna. Van honnan táplálkozni.
"Régi igazság, hogy egy nemzetet kétféleképpen lehet leigázni: karddal és adóssággal. (...) Márpedig hajtóművek nélkül nem téphetjük ki magunkat az adósságcsapda hálójából. De ha sikerül leküzdenünk az országunkat víz alá nyomó, rettenetes adósságterhet, akkor megindul Magyarország megállíthatatlan fölemelkedése."
Hogy milyen régi igazság és kitől is származik? Hogy kicsit Pandacsöki Boborjánt idézzem: "Én már hallottam. A buszon. Én mondtam." Mostantól a régi mondásokat is mi adjuk, természetesen visszamenőleges hatállyal. Kidobálunk mindent, ami régi - és elhozzuk, ami még régebbi. Óriási találmány, csak valahogy Brüsszelben nem értékelik eléggé - de majd ott is megnézhetik magunkat, amikor az uniós szerződések egyoldalú felmondásával kilépünk, és lerázzuk magunkról a súlyos rabigát. Eddig legalább biztos volt, hogy az onnan áramló támogatások megálljt parancsolnak Orbán Viktornak - de úgy tűnik, már neki sincs az a pénz, amiért le akarna mondani bármilyen hatalomról amit fáradságos munkával magának megszerzett.
Az államadósság pedig ugyebár az a pont, amivel az előző kormányt meg lehet fogni - meg amivel az a csúnya Valutaalap fogta ezt a kormányt is. De majd eljön az új, a szebb jövő, melynek a Prométheusza éppen most beszél.
"Ha a lélek zavaros, akkor zavaros az érzékelés. Ha zavaros az érzékelés, zavaros lesz a gondolkodás, a zavaros gondolkodás hibás döntéseket szül, azok pedig rossz tettekben végződnek. Azt kérem mindannyiunktól, hogy a tavasz példáját követve ne csak a politikát, ne csak a gazdaságot, de magunkat is újítsuk meg, hogy szabadon láthassuk el feladatainkat."
Zárásként megtudjuk, hogy aki mindezt nem támogatná, az sürgősen vizsgáltassa meg magát. Az hibás, deviáns, őrült. Te, kedves hallgató, meg nyilván nem akarsz a vesztesekhez tartozni, hogy aztán az újra megnyitandó Lipótmezőn kényszergyógykezeltessünk? Így jutunk el Orwell-i magasságokba, amikor már a szabadság a hatalom teljes és feltétel nélküli kiszolgálásának a szinonimája. Nem csoda, ha végül a "Dicsőség a negyvennyolcas hősöknek!" már ironikusan hangzik. A dicsőség lehet az övék - de Orbán Viktornak ennél valami sokkal több jár, olyan sokkal, hogy arra még nincs is magyar szó. De majd Közös Nemzeti Egyetértéssel azt is kitaláljuk, mind az egyedül.
Nos, hogy mi is jár neki, azt mindenki döntse el maga. Annyi azonban bizonyos, hogy a seggberúgás itt már nem segít.
Képek: orbanviktor.hu
