Sok baj van ezzel a bizottsági határozattal. Azokat a köröket már ezeregyen lefutották, hogy milyen az az ország, ahol megállapítják, hogy Schmitt Pál doktorija valóban csalással-lopással született, de hozzá remekül megmagyarázzák, hogy ez miért is nem baj? Azt is emlegteik elég helyen, hogy mostantól mennyit ér a tornatanárképző, a SOTE vagy tán az egész magyar felsőoktatás hitele? És pláne az egész országé, ha ez az ember továbbra is álamfő maradhat, ráadásul a közvélemény mérhető támogatásával?

És ha elfogadjuk, hogy 1992-ben ez a dolgozat teljesen megfelelt a hatályos szabályoknak (mármint a hivatkozási mód, nem a lopás - bármennyire is össze akarja a jelentés mosni és egyiket a másikkal magyarázni), akkor azzal máris el van minden intézve? Ha ezt az egész kérdést falból leredukálják a lábjegyzetek hiányának problematikájára, a szövegek lopását meg elfogadják az idézetek szokatlanul magas hiányának, a saját(?) szöveg száma már akkor sem lesz több húsz oldalnál. És most az a fő érv, hogy ha akkor ezt senki (=Schmitt Pál egyetlen beosztottja) sem kifogásolta, hát most se tegye senki?

Igen, a Testnevelési Egyetem hibázott - a plágiumbizottság épp ezért ült össze. Hiszen éppen ez a felülvizsgálat műfajának a lényege: a múlt hibás vagy kétséges döntéseit ismét mérlegelni, az azokhoz vezető utat bejárni, majd az új eredmény szellemében a régit megváltoztatni (vagy megerősíteni) - és nem pedig fordítva. Vagy úgy akkor mi értelme valamit, bármit újra megvizsgálni, vagy bíróságon bármilyen ügyben fellebbezni vagy perújrafelvételt kérni, ha régi, kimondott döntés vagy kimondatlan mulasztás az új eljárásban bármilyen szempontként - pláne felmenő körülményként - számba vehető és hivatkozható? (Legalább ők feltüntették, ez is valami.)

Pont most, amikor az ügynökmúlt ismét előtérbe került, és az antibolsevizmus legnagyobb élharcosairól kiderült, hogy nem is annyira sürgős nekik? Esetleg erre is azt mondják, hogy az akkori III/III-asoknak senki nem szólt, hogy jelentést írni nem túl erkölcsös dolog, sőt az akkori törvényeknek is teljesen megfelelt - akkor kinek mi kifogása lehet ez ellen? Vagy mehetünk vissza az időben, a szétvert március 15-éken át az '56-os sortüzekig - vagy világszinten a boszniai, ruandai genocídiumokig és a nürnbergi perig. Mert az valóban ma is élő jogi dilemma, hogy mennyire volt jogszerű halálra ítélni embereket olyan bűncselekményekért (pl. népirtás), amik a tettük elkövetésekor nem is léteztek? És akkor ott a kérdés másik oldala: egy Göringet vagy egy Hans Frankot teljesen föl kellett volna menteni minden vádpont alól, csak mert hatmillió ember elgázosítása teljesen megfelelt a Harmadik Birodalom hatályos törvényeinek? (Nyilván egy dolgozat összeollózása ezeknek még a közelébe sem jön, itt csupán az elvről van szó.) Egy biztos: ezen személyek rangjainak, kitüntetéseinek és pozícióinak a meghagyása abszolút nonszensz lett volna. Nürnbergben, 1946-ban.

(Apropó Németország. Hagy emlékeztessek mindenkit x+1-edszerre is a német ex-államelnök hasonló esetére.)