Már megint hozzá akarnak nyúlni Ságvári Endréhez.
Az rendben van, hogy Kun Béla, Szamuely Tibor vagy éppen Lenin nevei utcatáblán valóban neccesek. Karl Marx viszont például kétségkívül jelentős gondolkodó volt. Civilizált helyeken, ahol politikai nézettől függetlenül el szokás fogadni az ő történelmi nagyságát és a - valódi - kommunista eszme valamikori létjogosultságát. Az nem lehet indok, hogy nálunk negyven évig kommunista diktatúra dúlt, mert egyrészt az nem volt kommunizmus, másrészt Marxnak ahhoz pláne nem volt semmi köze. Harmadrészt meg
Berlinben még mindig ott áll Marx és Engels szobra, egész pontosan a Marx-Engels-Forum nevezetű téren, ahova ráadásul a Karl-Liebknecht-Straße is torkollik. Szóval az sem lehet indok, hogy Marx tisztelete valamiféle kommunista csökevény lenne, az meg pláne nem, hogy az egykori keletnémetekben az a bizonyos negyven év ne hagyott volna legalább ugyanennyire mély nyomokat.
Ami esetleg ezt egy magyar Marx utcától megkülönbözteti, az az, hogy szűkebb értelemben véve Marx és Engels a német szellemi örökségnek a részei, míg a magyarnak nem annyira. Illetve hogy egy mai magyar Marx utca lakóinak nagy része nem tud azonosulni Karl Marxszal, például mert fogalma sincs arról, hogy ki az. Persze ha azt az utcát a legújabb javaslatnak megfelelően Liszt Ferencről neveznék el – bármennyire is nagy zeneszerző volt (nekem is egyik kedvencem, a Les Préludes-től mindig transzba esem) – félek, ismertség szempontjából akkor sem lenne jobb a helyzet.
De ha így van, a cél inkább az okítás lenne – akár Liszt, akár Marx, de főleg Ságvári esetében. Marx is mindig az öntudatos munkásosztályról álmodott, és arról, hogy majd Angliában megy végbe a munkásforradalom. Ebben elszámította magát, hiszen az öntudatos munkásság a proletárdiktatúra helyett inkább a polgári demokrácia építését választotta (persze ez se ment teljesen zökkenőmentesen). Az értelemmel és öntudattal rendelkező ember tehát minden diktatúra rémálma, ezért hát érthető, hogy a lakosság valódi műveltségi és tudásanyaggal való ellátását kormányoldalunk most sem látja indokoltnak.
De ha ennyire ragaszkodunk a magyar nagyságokhoz, akkor ezredszer is megkérdem: mi is a baj Ságvári Endrével? Hogy mekkora botorság olyasvalakit elítélni az 1949 utáni bűnök miatt, aki még azok elkövetése előtt meghalt, már többször kifejtettem. Ságvári Endre történelmi cselekedete abból állt, hogy ellenállt a náci megszállóknak, az akkori fasiszta magyar államhatalomnak, valamint az ezeket kiszolgáló csendőrnyomozónak, és az életét is ennek az ügynek adta.
Egyszerűen nem látok objektív okot rá, hogy ne nemzetünk nagyjai között tartsuk számon. Szubjektívet sajnos látok: aki őt bűnösnek vagy méltatlannak találja, az szükségszerűen a demokrata és haladó Magyarországgal szemben a náci kollaboráns Magyarország történelmi örökségét kívánja továbbvinni. Ez az, ami miatt a magyar jobboldal méltatlan ahhoz, hogy magát bármiben is az európai konzervatívokhoz vagy bármilyen, demokrata nézeteken alapuló csoporthoz hasonlítsa.
Persze ahol még a belvárosi József Attila utca átnevezése is folyamatosan a jobboldal – előbb a Fidesz, újabban pedig a Jobbik – napirendjét díszíti, addig a KDNP-s Stágel Bence jelenlegi kirohanásán sem kell csodálkozni. De talán nem is baj, hogy éppen az EU-elnökség alatt jött ezzel elő: így talán valaki észreveszi, hogy pártunk és kormányunk hozzá akar nyúlni az antifasiszta ellenállók emlékéhez, és nem éppen jótékony céllal.
Persze én se ragaszkodom hozzá túlságosan, hogy József Attiláról punkt azon a puccos környéken legyen utca elnevezve. Leginkább az Üllői utat nevezném el róla, a Váci utat meg Ságvári Endréről – és még így is marad elég kisebb-nagyobb utca vagy tér, semmitmondó névvel, amiken a jobboldal is kiélhetné magát. Hiszen rengeteg konzervatív-keresztény szellemiségű államférfit (plusz Slachta Margitot) termelt ki a hazánk történelme, akik a maguk meggyőződése szerint vitték előbbre a nemzetet. Mint például Barankovics István, Dálnoki Miklós Béla, Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Balogh István páter – és a lista rövidsége csak történelmi műveletlenségemnek köszönhető. Sőt még jobboldalinak sem kell lenni, hogy őket tiszteljük, de ugyanúgy vitatkozni is lehet személyükről. Csak a Horhty-korszak, Wass Albert és Teleki Pál sztárolását kéne már végre elfelejtenie a magyar jobboldalnak, ha még maradt benne egy csipetnyi ambíció a szalonképességre.
