A Saul fia Golden Globe-győzelmére megint jött a szájhúzogatás, hogy már megint a zsidók nyertek, bezzeg ha magyar nemzeti hősökről vagy Trianonról forgatnának filmet, az nem nyerne semmit. Nem, nem fogom most a Saul fiát tökösen megvédeni. Neki is megvan az a baja, mint a többi holokauszt-filmnek: csak azokhoz jut el, akikben eleve van érzékenység a témára. Mindig vannak, akik szerint ha valami zsidókról szól vagy zsidók hozták össze, az már nem lehet magyar. Kivéve a Nobel-díjakat és az olimpiai aranyérmeket, mert azokra mindig olyan büszkék, mintha minimum a saját munkájukat dicsérnék.

Saul fia (2015)

Most pedig a Saul fia már a legjobb idegennyelvű Oscar döntőjébe is bekerült, hivatalosan is megvan a jelöltség. Bár messze nem törvényszerű, hogy ebben a kategóriában ugyanaz a film nyerje az Oscart, amelyik a Golden Globe-ot, a 2010-es évek első felében ez mégis zsinórban négyszer sikerült. Ám ha azt nézzük, hogy tavaly a holokauszttal (is) foglalkozó, lengyel Ida győzött, ritkaságszámba menne, ha idén is egy holokausztos film kapná a díjat. Persze ettől még a Saul a nemzetközi filmes sajtó szerint továbbra is igen esélyesnek számít. Egy történelmi film nyilván nagyobb érdeklődésre számíthat, ha egy világszerte ismert és az egész emberiséget érintő eseményt dolgoz fel, mint amilyen a soá volt. (Ehhez képest az idei másik Auschwitz-os témájú film: a német "Im Labyrinth des Schweigens" = "A hallgatás labirintusában" csak a decemberi legjobb kilenc közé került be, ám végül nem jelölték.)

Emellett viszont nem ritka az sem, hogy egy ország a saját történelméről szóló filmmel tudjon nyerni. Ilyen volt legutóbb 2010-ben a Szemekbe zárt titkok, ami nagyrészt az 1976-os argentin puccs idején játszódik (nem összetévesztendő az új amerikai remake-kel), pár évvel korábban meg A mások élete, ami az NDK fojtó légkörét idézte fel. Szóval igazán senki nem mondhatja, hogy az államszocializmus áldozatainak emlékét nem értékelik a tengerentúlon. (Biztos volt még jóval több ilyen is, de itt most csak az elmúlt tíz év terméséből válogatunk.)

A mások élete (2006)	Szemekbe zárt titkok (2009)

"Csupán" a jelöltségig is vitték olyanok, mint a libanoni polgárháborúban játszódó Felperzselt föld, a kambodzsai Pol Pot rezsimet feldolgozó A hiányzó kép, az 1988-as chilei rendszerváltásról szóló No, a Dzsingisz Kán ifjúságát megéneklő Mongol, vagy a XVIII. századi dán királyi udvarba kalauzoló Egy veszedelmes viszony. Ide sorolhatnánk a '82-es háborúban játszódó Libanoni keringőt is, ugyanis a közel-keleti konfliktus szintén kelendő a kategóriában. Ezek a filmek már nem feltétlen történelmiek, hiszen legtöbbször az aktuális állapotokra reflektálnak, de az semmiképpen nem mondható, hogy az Amerikai Filmakadémia itt is túlzottan "zsidópárti" lenne. Legalábbis a két palesztin jelölt: a Mennyország most és az Omar nem erről árulkodik, de izraeli részről is olyanok kerültek be a legjobb ötbe, mint a Tel Aviv-i (jáfói) arabokról szóló Ajami, vagy a hadsereggel eléggé kritikus Beaufort.

A magyar kommentelők szintén hiányolják az Oscarról a második világháborús, ám nem zsidókról szóló alkotásokat, merthogy "nem csak a zsidók szenvedtek". Nekik a lengyel Katýn, az algériai Indigènes, vagy a német Sophie Scholl - Die letzten Tage című műveket ajánlanám megnézésre. Vagy a két évvel ezelőtti magyar nevezést: A nagy füzetet, ami ha jelölt nem is lett, azért az előzetes kilences listára fölkerült.

Libanoni keringő (2008)	A nagy füzet (2013)

Ezek a filmek abban szinte mind megegyeznek, hogy nem valamilyen történelmi képeskönyvként akarnak szolgálni, hanem a központjukban egy jól megszerkesztett emberi konfliktus áll, amihez a történelem szolgáltatja az erős hátteret. Röviden: értékelhető történetszál és izgalmas korrajz. Ami magyar filmek Trianonról készültek (Trianon, Adjátok vissza a hegyeimet, A legbátrabb város) inkább szcenírozott dokumentumfilmek, ennélfogva filmes eszköztáruk is olyan. Mondanivalójuk pedig kizárólag egyoldalúan a magyar, azon belül is a mai markáns jobboldali nézőpontot hirdeti. Tehát ha valaki tud, csináljon jó játékfilmet (szerinte) igazi magyar nemzeti hősökről, vagy akár Trianonról. De akkor az tényleg egy jól felépített, emberi, kellően árnyalt és sokoldalú, igényes és hiteles alkotás legyen. A népnemzeti önsajnáltatás senkit nem fog érdekelni, se odaát, se itthon.

(Régebbi magyar filmek közül talán a Jadviga párnája az, ami egészen jól mutatja be az első világháború utáni magyar vidéket és a nemzetiségi kérdést. Kár, hogy az illetékesek anno helyette a holokausztot is érintő, de attól még bűnrossz Glamourt nevezték. A második világháborús, nemzsidó magyar parasztemberek viszontagságairól szóló Magyarok viszont 1979-ben eljutott az Oscar-jelölésig. Lehetne még sorolni, de aki komolyan gondolja, majd utánanéz. A lényeg, hogy megvannak a magyar film ide vonatkozó hagyományai, jó mestereket meg soha nem szégyen követni. Hajrá.)

(A szerző korábbi, szintén a Saul fiáról és annak kritikusairól szóló írása itt olvasható.)