Minden antidemokratikus rendszerben vannak olyan "művészek", akik saját erejükből és tehetségükből nem lennének képesek semmit sem elérni, ezért tudatosan dörgölőznek a hatalomhoz, ami őket (számukra) szerencsés esetben fölkarolja és futtatja, hirdetve a középszerűséget és lojalitást, amivel lám, mennyivel többet el lehet érni, mint valódi tehetséggel és önálló gondolatokkal. (Legutóbb Trill Zsolt kapcsán említettem ezt a típust.)
És vannak olyanok is, akiknek megvan minden tehetségük az egyéni alkotásra, de valami miatt azt fölajánlják a hatalom szolgálatának. Leginkább Szabó István Mephisto című filmjéből (és az annak alapjául szolgáló Klaus Mann-regényből) ismerhetjük ennek a mechanizmusát, az okait, és a következményeit. Az okai rendszerint az, hogy a művész a sikerei ellenére sem érzi magát eléggé megbecsülve, és szeretne már a ranglétrán is följebb lépni egyet. A következménye meg az, hogy az adott művész elveszti a régi varázsát, az autonóm alkotókészségét, és beáll a sorba, gyártani a kurzusműveket. (Magyarországon ma a fő Mephisto talán Vidnyánszky Attila, aki 2010 előtt éppen annak a független színházi szcénának volt az egyik legelismertebb alkotója, amit a hatalom most pont az ő vezetésével csinál ki.)
Tóth Gabi és a Fricska táncegyüttes sztorijában mindkettő típus előfordul. A Fricska táncegyüttest egyszer láttam élőben, és csak ámultam, hogy ez a négy srác mit művel a színpadon. A mozgásuk valami fantasztikus, ráadásul komplett dobkoncertet tartottak a saját testükön. Majd előkerültek a bádogkannák, amiken nemcsak játszottak, hanem körben forogva dobálták egymásnak, és közben icipicit sem estek ki a zene és a tánc ritmusából. De ezt nem lehet leírni, csak látni, hiszen bámulatos, amit csináltak.
És ott van Tóth Gabi, akivel soha nem azzal van tele a sajtó, hogy megint milyen színvonalas zenei produktumot tett le az asztalra, hanem hogy milyen jól testesíti meg azt a színpadi-politikai szerepet, amit ráadtak. Közben egyetlen dalát nem tudja senki fölidézni, legfeljebb az erdőben ba52ósat, de azt is csak azért, mert a pápának is azt énekelte. Én legalábbis biztosan nem emlékszem egyetlen számára sem, de hogy a Fricskát láttam egyszer, és milyen fantasztikusak voltak, azt soha nem fogom elfelejteni.
Gondolom, Tóth Gabi is így figyelt föl rájuk, és hívta meg a saját produkciójába őket. Nekik meg ez nyilván jól jött a bevételi szempontból, hiszen ők is forintért veszik a közértben a tejet és a kenyeret. Ám ők ettől a pillanattól kezdve óhatatlanul összetóthgabizódtak (és közvetve összefideszeződtek). Alapjáraton még nem kéne törvényszerűnek lennie, hogy a közös munkától elveszítik az autonómiájukat, de mivel Tóth Gabival akadtak össze, sajnos ez elől nem volt menekvés. (Bálint Natália írt egy remek posztot Tóth Gabi nárcisztikus személyiségéről.) Ennek köszönhetően most a Fricska kapcsán már nem arról szólnak a cikkek meg a hírek, hogy milyen remekül táncolnak és kiváló előadásokat adnak, hanem arról, hogy Tóth Gabi összejött az egyik tagjával. (Név szerint Papp Máté Bencével - de ezt csak a teljesség kedvéért említem meg, többször nem fogom. Jóval többet érdemel ez a srác annál, hogy a neve Tóth Gabiról szóló cikkekben használódjon el.)
Zenekaroknál, meg alighanem minden előadóművészi együttesnél alapvető követelmény, hogy a tagok lehetőleg ne szűrjék össze a levet érzelmileg, ugyanis az rendszerint megöli a produktív munkát. Elviszi a fókuszt, zavarja a koncentrációt, feszültségeket generál, és amikor a szerelmespár éppen össze van veszve, az rányomja a bélyegét az egész együttes működésre. Ezt nyilván a fricskás fiú is jól tudta - de ha maga a (kifelé amúgy példás családi és házaséletet élő) főnökasszony szemeli ki saját magának, annak ki tud ellenállni? És ha mindehhez az országot teljhatalmúan irányító, egyébként állandóan a család és erkölcs fontosságáról papoló állampárt egy oszlopos képviselője tartja a lámpát? A fentebb említett közvetett összefideszeződés így vált nagyon is közvetlenné. Hiszen mivel a Fidesz maga az intézményesített nárcizmus, szintén elkerülhetetlen, hogy valaki úgy kerüljön közel az állampárthoz, hogy megtartson egy tisztes két lépés távolságot, és az ne szippantsa be őt teljesen. Ama bizonyos közösen pózolós fényképet például már semmi sem fogja kigyomlálni az internet sűrejéből.
Mindez pedig a Fricska együttesen belül is minden bizonnyal megteremti az ilyenkor szokásos feszültségeket. (Ennek is megvan a maga mechanizmusa, amit most nem részleteznék. De aki játszott már zenekarban, vagy más együttesben találkozott hasonlóval, az tudja, miről van ilyenkor szó.) Egy olyan társulat működésében, ami a teljes összhangra és összeszokottságra épül, az ilyen feszültségek akár végzetesek is lehetnek. Márpedig amit a Fricska tud, az valóban egyedülálló Magyarországon, így ha bármi miatt szétesnének, az valóban nagy veszteség lenne, főleg annak, aki még nem látta őket. Így valóban teljes szívemből kívánom, hogy maradjanak együtt és alkossanak sokáig, és ne Tóth Gabi legyen a Fricska Yoko Ono-ja. Például mert még én is akarom őket színpadon látni, lehetőleg Tóth Gabi nélkül.
A végére még annyit: nem, ez nem magánügy. Részben azért, mert a szereplők maguk viszik ki a nyilvánosság elé, és keverik bele a pártpolitikát. Nagyobbrészt meg azért nem magánügy, mert Tóth Gabi eddig is közpénzből adta elő naponta a nagy magyar és nagyon keresztény anyát, közpénzből fizették az erre szolgáló koncerteket meg eseményeket, közpénzből volt a "Családok Évének" a reklámarca, közpénzből lett a magyar közélet szereplője, közpénzből tolták az arcunkba a magánéletét minden nap, és ezt az egész Tóth Gabi-jelenséget eleve vastag közpénzből építették föl. Szóval hogy a közpénzünk egy (újabb) hazugságra ment el számolatlan, és megy továbbra is (hiszen láthatóan ennek az egésznek láthatóan semmi következménye nincs a szintén közpénzből fenntartott nemzethy-családhy oldalon), az bizony egyáltalán nem magánügy.
Csak azt remélem, ha majd a NER-nek vége lesz, és sem Pócs Jánosról, sem Tóth Gabiról se fogja már a kutya se tudni, hogy valaha léteztek egyáltalán, akkor a Fricska táncegyüttes ebből egyben és ép bőrrel fog kijönni, és ugyanolyan magas szinten folytatják a művészetüket, mint azelőtt.
