Facebookon keltett némi felzúdulást, hogy a március 15-i állami ünnepségen, Orbán Viktor beszéde előtt egy vietnámi (nem kínai) operaénekes adta elő Erkel Ferenc és Egressy Béni Bán bánjából a híres "Hazám, hazám" refrénű nagyáriát. Érdekes módon nem a kormánypárti, hanem éppen a kormányellenes kommentelők körében.
Szerintem abban egyetérthetünk, hogy ha az amúgy tíz éve Magyarországon élő, és magyarul folyékonyan beszélő Ninh Đức Hoàng Long ezt egy ellenzéki ünnepségen tette volna, akár csak tavaly ilyenkor, akkor a jobboldali kommenthad és a nersajtó véleményrovata egyként kiáltottak volna hazaárulást és nemzetgyalázást, meg hogy lám, máris itt egy migráncs, aki már a mi szent operánkat sem szégyelli a szájára venni, lám, még artikulálni sem tud rendesen!
Ami most az ellenzéki kommentelők alsóbb rétegében történik, az egyrészt Orbán eddigi idegenellenes, kirekesztő, nettó rasszista politikájának a lecsapódása, amitől ők se maradtak mentesek, főleg mert az ellenzéki pártok nem igazán álltak bele azóta se ebbe a témába. Elintézik azzal, hogy ez csak a figyelmet tereli el a szándékosan pocsék kormányzásról, ami igaz is, de konkrétan a bevándorlók védelme nem képezi a mai magyar ellenzéki-baloldali politikai közbeszéd részét.
Másrészt inkább valamiféle görbe tükör és számonkérés, hogy akkor mi is van azzal, hogy a migráncs nem veheti el a magyar operaénekesek, gyári munkások, buszvezetők munkáját? Mert ugye az elmúlt kilenc évben nagyon nem erről volt szó.
A fideszes kommentelők persze nem kérnek számon. Őket 2015-ben egy pillanat alatt lehetett ráállítani a bevándorlóellenességre, így most szintén egy pillanat alatt lehet elmondani, hogy nem is, mert valójában a migráncs a barátunk, főleg a mi migráncsunk, mert az jó migráncs. Mert ugyebár Eurázsia az ellenségünk, Keletázsia a barátunk, és ez mindig is így volt.
Persze ez nem jelenti, hogy a Fidesz most egyből doktrínát váltott, és mostantól a befogadás és tolerancia mintaállama leszünk. Sem azt, hogy mostantól a migráncsot szeretjük, csak a bu2it utáljuk. A mingránsozás továbbra is velünk fog élni, és amikor kell, akkor az lesz elővéve. A tábor meg akkor azt fogja kórusban zengeni. Egyik nap ezt, másik nap amazt. Vagy akár ugyanazon mondaton belül mindkettőt. Anélkül, hogy egy pillanatra is feltűnne neki, hogy ez így nem stimmel. Hiszen kétszer kettő az lehet négy, lehet öt, lehet három, vagy akár az összes egyszerre. Így működik ez Óceániában.
Ninh Đức Hoàng Long előadása egyébként kiváló volt, innen kívánok neki további sok sikert, és remélem, nemsokára hallhatom élőben is. Például az Operaház színpadán, két büfézés között.
Aki szeretné meghallgatni a pénteki produkcóját, annak íme:
Ez pedig egy korábbi interjúja a Klubrádióban, aminek a karmai közül ezek szerint most sikerült megmenteni.
