Tíz éve és másfél hete tartották a 2004. december 5-i népszavazást a kettős állampolgárságról, illetve a kórházprivatizációról. Utóbbival nem kívánok foglalkozni, az előzővel annál inkább. Egyúttal pedig bevallom: bizony én voltam az, aki akkor NEM-mel szavazott. Nem, nem a határon túli magyarokra mondtam nemet, hanem a népszavazás egészére. És nem, nem tagadtam meg elszakított nemzettestvéreinket, sőt felháborít, amikor egynémely magyarországi pártok és politikusok rájuk hivatkozva akarnak engem érzelmileg manipulálni. Na ezért.
I. Előzmények - 2002
Ezzel a népszavazással kapcsolatban határon belül nem értették, hogy mi van határon túl, odaát meg nem értették, mi van határon innen. Itt éppen két és fél évvel voltunk a 2002-es választási kampány után, ami máig tartó sebeket okozott az országnak. Akkor vált a politika kényes és kínos kérdéssé. Az addig kormányzó, de tök vesztes helyen álló Fidesz megismételte a "kék szem-barna szem" kísérletet, csak szemszín helyett politikai nézettel, iskolai osztály helyett pedig egy egész országgal. A Kossuth téri, "kétmilliós" gyűléstől kezdve Orbán Viktor folyamatosan olyan diskurzust használt, amiben a Fidesz szavazóit morálisan is magasabbra helyezte az ország másik felénél. A politikai pártállásból érzelmi, sőt erkölcsi kérdést csinált, sőt a nemzethez való tartozást már ekkor a politikai jobboldalnak vindikálta. Meg is kérte a választóit, hogy ennek nyomatékosítására mindenki tűzze ki magára a kokárdát. Onnantól az ország kétfelé szakadt: kokárdásokra és kokárda nélküliekre. Akkoriban mindenki azt koslatta a másikon, hogy van-e rajta kokárda, vagy nincsen-e. Eme nemzeti jelvény pedig sokakat évekig arra a rettenetes két hónapra emlékeztetett, amikor mindenki meghülyült, és amikor az ország egyik fele képes lett volna a másik felének kikaparni a szemét is, mert nincs rajta kokárda, vagy mert éppen van.
Orbán Viktor a Kossuth téren kokárdával, 2002.
II. Előzmények - 2004
A Fidesz a 2002-es választást sikeresen meg is nyerte, az MSZP-nek pedig csak az SZDSZ-szel együtt lett meg a szűk parlamenti többsége. Aztán 2004-re az ország már kezdte átgondolni, hogy mekkora hülyeség is volt két évvel azelőtt egymásnak esni - kellett hát valami, ami ismét kiássa a csatabárdot és megágyaz a Fidesz másfél évvel későbbi, remélt győzelmének. Az apropót Zoran Živković szerb miniszterelnök adta, aki Medgyessy Péter akkori magyar miniszterelnökkel tárgyalva kijelentette: nincs ellenére a kettős állampolgárságnak. Ez akkor elég meglepetésszerűen hatott, hiszen erről azelőtt - néhány marginális, szélsőjobboldali szólamtól eltekintve - nem volt erről szó a magyar politikai közbeszédben. Létezett a státustörvény és a magyarigazolvány, és már annak se látszott sok értelme. Legfeljebb a határon túliak magyarországi utazási kedvezménye, ami némelyeknél ki is vágta a biztosítékot. Azt viszont Martonyi János akkori külügyminiszter külön cáfolta, hogy az állam polgárság megadásáról bárki komolyan gondolkodott volna - ám a szerb miniszterelnök híres mondata idején akkori ellenzék, élén a Fidesszel, mindenesetre jó előre fel volt készülve, hogy rárepüljön.
Persze kezdetben csak a Fidesz holdudvarához tartozó Magyarok Világszövetsége dobta be a kérdést, és amikor a Fidesz látta, hogy ez az ügy alkalmas a mozgósításra, hirtelen úgy viselkedett, mintha az állampolgárság kérdése mindig is a világ legtermészetesebb dolga lett volna (mint ahogy mindig is Eurázsia volt az ellenségünk és Keletázsia a barátunk). Sőt a magyar állampolgárság az egyetlen elfogadható módja annak, hogy elismerjük a határon túliak magyarságát - amit egyébként addig soha senki nem kérdőjelezett meg. Ám akkor pont a jobboldal eme retorikája volt az, ami azt állította: csak akkor lehet valaki a magyar nemzet teljes jogú tagja, ha állampolgársága is van hozzá, és ez most a határon belüliektől fog függeni.
Tehát akárcsak a két és fél évvel azelőtti kampányban, a Fidesz részéről most se merültek föl érvek, sem pedig az, hogy ez miért is lesz jó bárkinek? Egyszerűen csak annyi, hogy aki NEM-mel szavaz, az utolsó, mocskos nemzetáruló, aki megtagadja a saját nemzetét, ha egyáltalán még ezt érzed annak - szavaz tehát te is IGEN-nel, ha nem akarod te is megkapni az utolsó, mocskos nemzetárulók bélyegét.
A manipulatív ellenzéki és az elhibázott kormányoldali kampány.
III. Ellenzéki reakció
Az akkori kormánypártok: az MSZP és az SZDSZ csak kapkodták a fejüket. Azt már 2002-ből megszokhattuk, hogy az észérvek és álláspontok hosszas kifejtése nem midnig hatékony, ellentétben a rövid, tömör, érzelmekre ható üzenetek már könnyebben célba jutnak. Főleg amikor a másik oldal sem használ mást. 2002 tavaszán a Fidesz kampánya - saját kormányzása eredményei helyett - csak arról szólt, hogy ha az MSZP visszatér a hatalomba, akkor eljön a nemzethalál, tán még az oroszokat is visszahívják, mert ezek olyanok. Az MSZP 2004-ben ugyanerre a vonatra ült fel: azt állította, hogy az IGEN szavazatok többsége - és a kettős állampolgárság megadása - a határon innenieknek rengeteg pénzbe kerülne, ráaádásul a beáramló olcsó munkaerő veszélyeztetné a munkahelyeket. Ebből annyi talán megalapozott volt, hogy senki nem tudta, hogy az állampolgárság megadásának következményét - ami a valóságban valóban jóval több egy szimbolikus gesztusnál, hiszen az állampolgárság egy komoly közjogi intézmény - senki nem látta előre. Sem pedig azt, hogy az elutasítása határon túl milyen traumát fog eredményezni, ugyanis némely határon túli magyar ember akkor már valóban elhitte, hogy a határon onnaniak az ő magyarsága felől döntenek. Amikor Mesterházy Attila az MSZP nevében Erdélyben elnézést kért, nem derült ki pontosan, hogy miért kér elnézést - de ha a kampányra gondolt, azért valóban lehet is.
A Mikulás szentesen szavazott.
Az persze a baloldali politikusok megszólalásaiban elhangzott, hogy valójában mi is a baj ezzel az egész népszavazással: hogy ezt nem népszavazáson kéne föltenni, és főleg nem úgy, hogy arról előtte semmilyen eszmecsere nem folyt, sem a határon túli, sem a határon inneni magyarokkal. Ez a tisztán érzelmi, tények és érvek nélküli politizálás pedig csak rosszat tesz mindenkinek, szóval a legjobb lenne ezt az egészet eltörölni, és inkább megfontoltan átbeszélni, mint pusztán érzelmi zsarolásból IGEN-t mondani. Valószínűleg egy kicsivel több átbeszélés után világossá vált volna az is, hogy a határon túliaknak ez valóban csak egy szimbolikus gesztus lett volna - és nem is az állampolgárság, hanem csak a lehetősége, hiszen ők sem akarnak mást, mint a szülőföldjükön élni és boldogulni, és bizony ők sem szeretik, ha Budapestről mondják meg neki, mennyi az annyi. Ők sem akarják, hogy bármi közük legyen a magyarországi politikai csatározásokhoz, ami a 2014-es választásokon is meglátszott: a két-hárommilliós, határon túli magyarságnak alig egytizede küldte el levélben a szavazatát.
(Vagy az is kiderülhetett volna, hogy a magyar állampolgárság 1920-as elvesztése jogszerűtlen volt, hiszen állampolgárságot elveszíteni csak valamilyen súlyos szankció esetén lehetne, és magyar állampolgárságról különben is csak a magyar állam rendelkezhet, a többi - román, csehszlovák, jugoszláv - államnak nem lett volna joga attól bárkit megfosztania. Ez alapján tehát az állampolgárság mindenkinek jár, akitől elvették, és mivel az öröklődik, így azok leszármazottainak is. Viszont akkor nem csak a magyaroknak, hanem a szlovákoknak, románoknak, szerbeknek is, hiszen amíg Magyarország területén éltek, ők is magyar állampolgárok voltak. Az egyszerűsített honosítás nyelvtudáshoz kötése tehát jogszerűtlen, és nem a kilencvennégy éve történt jogtalanság eltörlését szolgálja.)
A választási eredmények. A népszavazás egyébként érvénytelen volt, és az IGEN-szavazatok is alig voltak többen. forrás: Wiki
IV. Azóta
Az viszont már 2004-ben is világos volt, hogy a Fidesznek ehhez - a határon túli és innen közvélemény hiszterizálásán kívül - valójában milyen érdeke fűződik. Igaz, tagadták, hogy a határon túliak voksaival akarnák bebetonozni a hatalmukat, hiszen a választási törvény világosan kiondta, hogy csak magyarországi lakhhellyel lehet szavazni. De másfél év múlva, a 2006-os kampányban Mikola István miniszterelnök-helyettes-jelölt már konkrétan arról beszélt, hogy ha itt a határon túliak magyar állampolgárságot kapnak, akkor itt évtizedekre fog minden eldőlni (csak demokratikusan). Akkor Mikolát még hamar visszavonták a kampányból, de 2010 után már nem volt mit kendőzni. A Fidesz a határon túli magyarokat valóban csupán szavazógépnek használja, miközben a szervezeteiket Budapesten akarja téeszesíteni. (Érdekesség: a 2010-es, egyszerűsített honosításról szóló törvényt, három tag kivételével már az MSZP-frakció is megszavazta.) Viszont a valóban a határon túli magyarok életét segítő székelyföldi és dél-felvidéki autonómia ügye nem haladt érdemben előre. A jelenlegi magyar kormányzat ebben láthatóan nem partner, hiszen az autonómia önrendelkezésről szól, ergo nem szolgálja a magyar kormány érdekeit.
Viszont a határon túli témával a határon belüli magyarokat remekül föl lehet tüzelni, legalábbis akiknek fogalmuk nincs arról, mi történik Biharkeresztesen, Röszkén vagy Tompán túl. Nekik el lehet mesélni,hogy a határon túli magyar nemzettestvéreink szőröstalpú oláh és drótos tót rabiga alatt nyögnek, így nagy elesettségükben és magatehetetlenségükben a határon belüliek leereszkedő segítségére szorulnak. Főleg amikor a román állam orvul szabályozni akarja, hogy a középületeken milyen zászlók lobogjanak, és a Magyarországról exportált politikai jelképek sajnos nincsenek ezek között. Ám nálunk a székely zászlónak nevezett, 2004-ben alkotott textilipari alkotás ma a szomszédos országok és az Európai Unió elleni harc egyik szimbólumává vált. Kár, hogy pont annyi köze van a székelyekhez vagy a határon túli magyarsághoz, mint a székelykáposztának vagy a Székely himnusz című politikai műdalnak: valaki Budapesten megírta, elnevezte valahogy, az arra fogékonyak meg jól bezabálták a népnemzeti műfolklórt. (Az igazi székely zászló vörös-fekete színű, a valódi székely himnusz meg az, amit Bartók Béla is megörökített.)
V. Aktuális helyzet
A határon túl igényelhető magyar állampolgárságról pedig mindenféle kósza pletykák keringenek: például hogy ha egy családból csak egyvalaki beszél magyarul, akkor is az egész család megkapja, vagy hogy 300 euróért amúgy is bárki szerezhet magának. Persze ezek csak alaptalan szóbeszédek, és mint tudjuk: ha bármely magyar állami szerv esetében a korrupció sanda gyanúja fölmerülne, ott azonnal átfogó vizsgálatra, elmarasztalásokra és lemondásokra kerülne sor. Aki mást állít, az egy mocskos, utolsó nemzetáruló. Ugye, milyen egyszerű?
