Kedves szülővárosomat pedig - Horthy 1919-es és Demszky 1990-es bevonulása után - újra meg akarják fosztani ama bizonyos "vörös rongyok"-tól. A rendszerváltozáskor megindult utcaátnevezéseknek és szoborelszállításoknak - röviden történelmi boszorkányüldözésnek - áldozatává estek antifasiszta ellenállók, munkásmozgalmi vezetők, partizánok, és mások, akik valamely ügyért kiálltak, és esetleg meg is haltak benne. Ezek az ügyek pedig legtöbbször a náci megszállás elleni fellépés volt, a munkások és szegényparasztok emberhez méltó életéért való kiállás, és megannyi történelmi cselekedet, amelyeknek a súlya mára elillant. Hogy miért? Merthogy kommunisták voltak - vagy valami olyasmik.
Valamely történelmi alak elismerése - ami alapján valakiről, utcát, teret, iskolát neveznek el - elsősorban attól kéne függenie, hogy mit tett le az asztalra. Hogy emellett kinek milyen volt a politikai nézete, az legfeljebb akkor releváns, ha attól vezérelve olyat tett, amivel elveszítette emberi nagyságát. Különben is hány egykor élt tudóst és művészt tisztelünk a munkásságáért, anélkül, hogy bárkit is érdekelne, hogyan gondolkodott például az állami redisztribúcióról? Viszont az előző bekezdésben említett célok helyességét ma már senki nem vonja kétségbe, aki egy kicsit is elfogadja az európai civilizáció értékeit. Az pedig önmagában történelmi tény, hogy ezekért a célokért a maguk korában a marxizmus, kommunizmus, szocializmus, szociáldemokrácia állt ki - az akkor még kezdetleges baloldaliság megannyi, egymástól még alig elválasztható formája.
Ezek a célok azóta általánosan elfogadott normákká nőtték ki magukat. Nincs az az állam, aminek az alkotmányában az alapvető emberi és szociális jogok ne lennének rögzítve, és az a párt, amelyik ne tűzné a zászlajára - ha csak retorikájában is - népe minél szélesebb körű boldogulását. Sokan mondják is, hogy a modern baloldal veszte az lett, hogy minden egykori célja megvalósult. Hogy egyáltalán van olyan, hogy szociális szféra, szociálpolitika, állami segítségnyújtás a nehéz anyagi helyzetben élőknek - ezek mind-mind az akkori baloldali mozgalmak harcának eredményei. Mint ahogy egy demokráciában bizonyos liberális és konzervatív értékeket kötelező elismerni, úgy bizonyos baloldaliakat is, és azok ezek. Persze a régi, tisztán baloldali eszmerendszerek mára már többszörösen túlhaladottak, de korabeli létjogosultságuk és pozitív eredményességük elvitatása egyszerűen a modern demokrácia tagadása.
És most elkezdhetném azt is kifejteni, hogy a bolsevizmus - amit a mai közbeszédben annyiszor kommunizmusnak hívunk, mivel általában magát is annak nevezte - miben más attól, amit a kommunizmus és marxizmus valóban jelentett és jelent? Mindenesetre ezeket egymással összemosni vagy horribilis tudatlanság, vagy szándékos homályosítás. Második világháborús ellenállókat vagy még korábbi munkásforradalmárokat elítélni a Rákosi- vagy a Kádár-rendszer bűnei miatt meg egyszerűen hülyeség.
Szabó Ervin, pontosabban hogy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár a jövőben ne róla legyen elnevezve. Pedig ő teremtette meg Magyarországon a közkönyvtárat. Az ő ötlete volt itthon, hogy a könyvtár ne úri kastélyok szalonját jelentse, hanem az egyszerű munkásember is jusson könyvekhez, részesüljön a kultúra áldásaiban. Baloldali volt? Igen, az. Kommunista volt? Ő magát anarcho-szindikalistának mondta, de ez igazából mindegy. Hitt egy szebb és jobb világban, és azért dolgozott. Tapad vér a kezéhez? Egyértelműen nem. Tett le valamit az asztalra, ami a ma emberére is kihatással van? Ő alapított itt először könyvtárat a közember számára, és bár ma már őnélküle is egész biztos lenne ilyen minálunk is, az ő úttörő szerepe ebben vitathatatlan. Megérdemli, hogy az ország központi könyvtárhálózata az ő nevét viselje? Persze, hogy. Akkor mi is itt a baj? Hogy pár önjelölt kultúrcsendőrnek túl sok a szabadideje.
Járjanak ők is inkább könyvtárba.
