Hírtévét csak akkor nézek, ha lefognak, ragasztószalaggal felrögzítik a szemhéjamat, miközben tüzes vasvillával szurkálnak és árammal sokkolják a heréimet. Vagy akkor, ha hetvenes évekbeli dokumentumfelvételeket mutogatnak benne, és a tévékapcsoló pont ott áll meg. Az utca emberét kérdezték meg erről-arról. Például vonaton:
- Hallott arról, hogy háború van?
- Valamit hallottam a tévében.. Talán Amerikában? Vagy Ázsiában?
- Irak és Irán.
- Irak? Hát igen, a négerek..
Viszonylag komplexebb kérdéskör volt a magyar ember önképének a feltérképezése. Riporter kis vörös, kékszemű, köpcös embert faggat a Moszkván, mutogatva az arra elhaladókat:
- Ön szerint milyen a magyar ember? Ő például?
- Az egy homokos. A magyar ember az nem ilyen.
- És ő?
- Az egy roma. Az egy igazi roma.
- És az nem jó magyar embernek?
- Hát nem.
- És ő?
- Hát nézze, milyen orra van! Magyar embernek nincsen ilyen orra.
- Miért, ön szerint milyen a magyar ember?
- Hát kérem, megmondom őszintén, ez egy kivételes nemzet. Meg lehet nézni, mennyi olimpiai bajnok, Nobel-díjas van közöttünk..
De a kedvencem mégis az a pasas, aki ugyanezt a kérdést egy mondatban abszolút megválaszolta:
- Ön szerint milyen a magyar ember?
- Mennyit kapok érte, ha megmondom?
(A pontatlan idézetekért elnézést, a lényeg a lényeg.)
