Március tizenötödikének mindig megvan a maga varázsa. A nehezen elmúlni akaró tél kora-márciusi utolsó rúgásai után ez az első (általában hosszú hétvégi) nap, amikor a családok végre foghatják gyermekeiket, és kimehetnek a szabadba, vagy be a városba, az ünnepi forgatagba. A Nemzeti Múzeum lépcsőjén - ahol Petőfi NEM szavalta el a Nemzeti dalt, csak Jókai olvasta fel a tizenkét pontot - érdekes műsor fogadja a látogatókat, az ország vezetői mondanak jó esetben rövid beszédet. A főváros más pontjain és országszerte pedig mindenféle programok fogadják a gyermekeket, akik kis papírzászlócskát lengetve figyelik a lovagló huszárokat, a korhű jelmezes színészeket, a színes kavalkádot. A kokárda pedig színes virágként tündöklik az ünneplők szíve fölött - akárcsak 1848-ban.
Pedig százhatvanhárom évvel ezelőtt sem volt egység a magyar oldalon. Rengeteg vita volt (akár csak felszín alatt is) az államformáról, a király személyéről, a nemzeti kisebbségek helyzetéről. De akárhány törésvonal és klikk létezett a magyar oldalon, abban mindegyik vezető egyetértett: a nemzeti függetlenségért, az emberi jogokért, a szabadságért, a feudalizmus eltörléséért, a demokratikus átalakulásért harcolnak mindahányan. És hogy ez így is maradjon, minden erős ember kapott egy bársonyszéket maga alá. (Még mielőtt valaki azt hinné, hogy akkoriban még tisztán szakmai szempontok döntöttek.)
Százhatvanhárom évvel ezelőtti elődeinkhez hasonlóan mi is éppen így viseljük a kokárdát: más-más mondanivalót szűrünk ki belőle, de abban megegyezünk, hogy van üzenete a jelen emberének. Mert a nemzeti ünnepeink nem csak arról szólnak, hogy évente egyszer visszaemlékezünk, milyen szép is volt akkor. Hanem első sorban arról, hogy gondoljuk át: ma hol tudnánk nemzeti hőseniket követni, hol van ma aktualitása gondolataiknak, tetteiknek? Pedig ma aztán van: amikor újra a retrogád, múltba révedő, arisztokratikus gondolkodásmód vette át a hatalmat, különösen kell emlékeznünk Táncsics Mihályra, az első magyar szocialistára, aki folyamatosan a szellemi muníciót adta egy esetleges - és 1848. március 15-én be is következett - forradalomhoz. Valamint tisztelőjére és hívére: Petőfi Sándorra, aki a nemzetgyűlési választáson nem ítéletetett eléggé magyarnak, muszka kémnek lett kikiáltva, és szeretett népe nem is választotta meg képviselőjének az ő lánglelkű fiát.
És persze meg kell emlékeznünk Kossuthról, Széchenyiről, Batthyányról, Deákról és minden akkori magyar államférfiról, akik bár mind másképp képzelték el a jövőt, de a közös horizontot nem tévesztették szem elől, és együtt haladtak egy irányba: Előre!