Ezúttal egy kicsit személyesebb hangvételt ütök meg.
Jómagam - két év után - idén is vállaltam önkéntességet vállaltam a Meleg méltóság hetén és a Budapest Pride felvonuláson. Ennek az oka egyszerű: egyrészt baloldaliságom részének érzem, hogy mindenhol ott legyek, ahol ember és ember közötti, igazságtalan különbségtételek ellen emelnek szót, másrészt pedig egy olyan világban szeretnék élni, ahol senkinek sem kell hátrányt szenvednie származása, vallása, bőrszíne vagy szexuális orientációja miatt. És itt nem csak a formális, állam által biztosított jogokra gondolok (bár ezek terén is akad némi kívánalom), hanem azokra a normákra és gondolkodásmódokra, amelyek társadalmunk jelenlegi állapotában jelen vannak, és enyhén szólva nem a tolerancia, elfogadás, felebaráti szeretet irányába mutatnak. A meleg-, pontosabban LMBT (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű)-felvonulás is egy emiatt fellépő, jogvédő tüntetés, amelyen minden évben ott a helyem nekem is.
Történt pedig, hogy részt vettem egy kötetlen beszélgetésen, ahol egy idő után, teljesen lazán, a beszélgetés menetéből adódóan elhangzott a kérdés: "Egyébként van itt olyan, aki heteró?" Azonnal feltettem a kezem, ám ahogy körbenéztem, én voltam az egyetlen. Hirtelen villámként átfutott bennem egy rádöbbenés: áhá, szóval ilyen érzés kisebbségben lenni. Igaz, véleményemmel és pártállásommal már többször voltam egyedül, ám az egészen más, amikor az ember nem a gondolataival, hanem valamely, önmagából adódó tulajdonságával kerül kisebbségi helyzetbe - főleg ha az alapján egészen addig többséginek számított. Azt hiszem, Trianon megértéséhez is kaptam egy kis adalékot: ilyen az, amikor az ember a többséghez tartozik, aztán egyszer csak már nem. Elég kényelmetlen tud ez lenni, persze a környezettől is rengeteg függ. Velem persze mindenki befogadó volt, de a történelem hasonló szituációiban ez nincs mindig így - például ma, Magyarországon, jelen helyzet fordítottjában.
Persze mellettem egy helyes bi lány ismerősöm szintén félig fölemelte, hogy szolidarítson velem, de ez csak továbbvitt a gondolkodásban: hogyhogy most én vagyok az, aki a szolidaritást tapasztalja, és nem az, aki gyakorolja? Fura érzés, az biztos. (Talán az is közrejátszott, hogy legutóbb, amikor voltam, valamivel több heteró segítővel találkoztam - de nem gondoltam volna, hogy érzékelni fogom a hiányukat.) Ezután kaptunk szivárdákat (szivárvány- és nemzetiszítű kokárdákat), hogy a rendezvény alatt magunkra tűzzük. Az enyém rosszul volt összeragasztva, helyette kértem másikat, de akkor már csak kisméretű jutott. Persze elfogadtam, de azért kattogott bennem: nem csak azért kaptam kisebbet, mert heteró vagyok? Persze nyilván az eszemmel tudtam, hogy ez hülyeség, a bogár valahogy benne volt az agyamban.
Ez aztán másnap tényleg eloszlott, mikor is a szervező srác személyesen jött oda hozzám egy nagy szivárdával, az ingemre tűzte, közben ezt mondta: "Nálunk mindenki egyenlő." Ez természetesen megtisztelően érintett, de azért mégiscsak olyasmi volt, amiben eddig még nem nagyon volt részem. Nem az, hogy egyenlő vagyok (ennek ellenkezője nyilván itt se merült fel egy percig se), hanem hogy rólam mondják ki, hogy egyenlő vagyok, engem emelnek szintre, nem én osztogatom az egyenlőséget, hanem én vagyok az, aki kapja.
Kép: hvg.hu
Aztán jött a felvonulás és az esti buli, ahol nem tehetek róla, de ott is mindig lányok közelébe sodródtam. És hát elég fura helyzet volt (főleg a partin), hogy itt nem tudok csajozni, vagy nem mehetek oda egy lányhoz megismerkedni, mert ők most nem azért vannak itt. Sőt inkább élvezik, hogy végre a pasik nem másznak rájuk, én meg nem akartam a bunkó heteró szerepében díszelegni, aki nem tudja, hová tévedt be. Hangsúlyozom, nem azzal lett volna, hogy heteró vagyok - hiszen az így is kilométerekről látszott - hanem egyszerűen azzal, hogy ha egy helyen vannak bizonyos normák, akkor azokhoz illik alkalmazkodni, ha az ember már azt választotta, hogy lemegy oda.
Így tehát pár nap alatt sikerült valamennyire megtapasztalnom a kisebbségi létet, amit a melegek, leszbikusok, biszexek és transzneműek nap mint nap átélnek. Persze ez édeskevés nem volt, hiszen amint kiléptem a Művész moziból, máris visszakerültem a kinti világba, ahol már a megszokott erőviszonyok vannak érvényben. Továbbá én mindezt a legmesszebbmenőbb el- és befogadás keretei tapasztaltam meg, amiiben sem a melegeknek, sem a kisebbségek nagy részének (romák, székelyek) nincs mindig részük. De ezt az érzést akkor is mindenkinek meg kéne tapasztalnia - mind a befogadás és tolerancia ellen, mind az azok mellett küzdőknek, hogy mégis tudják: amikor kardoskodnak valami mellett vagy ellen, akkor valójában miről is beszélnek? Ezért menjünk el jövőre is minél többen a Pride rendezvényeire és a felvonulásra, de ne úgy, mint nagyképű többségiek, akik most megmutatják, milyen jó fejek is - hanem a megfelelő alázattal, annak elviselésével, hogy itt és most per pillanat nem mi osztjuk a lapokat. Aztán egyszer majd az a világ is eljön, ahol már nem releváns kérdés, hogy ki szereti a saját nemét és ki az ellenkezőt, és nem lesznek olyan szórakozóhelyek, ahol akár melegeknek, akár heteróknak titkolniuk kéne, kit szeretnek.
