Tegnap, február 25-én emlékeztünk meg a kommunizmus áldozatairól. Elöljáróban leszögezném: utálom, ha kommunizmusról beszélnek, amikor a Rákosi- vagy a Kádár-korszakot emlegetik. Ehelyett ajánlanám a bolsevizmus kifejezést, inkább, mint annak az idilli állapotnak a nevét, ahol mindenki egyenlő, ennek megfelelően is részesül a javakból, emiatt pedig egyfolytában boldog. Az államszocializmus rendszerét csak az nevezze kommunizmusnak, aki szerint a kérdéses negyven évben ezek a feltételek legalább elégséges szinten teljesültek. Őt szeretettel várja a Magyar Kommunista Munkáspárt!
Jómagam a ferencvárosi önkormányzati ünnepségen vettem részt, csak úgy kíváncsiságból. Régebben még Óbudán láttam egy-két ilyet, azokhoz képest ez valóban sokkal lájtosabb volt. Bácskai János polgármester lendületes felolvasásában legfeljebb arra hívta fel a figyelmet, hogy tiszteljük az áldozatok emlékét, amivel önmagában még egyet is lehet érteni. Utána egy idősebb úr (a nevére sajnos már nem emlékszem) olvasta fel a hatvanöt évvel ezelőtt ezen a napon, politikai okokból letartóztatott Kovács Béla kisgazda politikus meghurcolásának történetét, Nagy Ferenc miniszterelnök Ráday utcai emléktáblája alatt. Egyszerű történelmi tények voltak ezek, és miután a történelem az élet tanítómestere, a legkézenfekvőbb tanulság a következő: ha egy politikai erő a fizikai túlerejét egyeduralom kiépítéséhez használja fel, illetve a politikai meccseit az igazságszolgáltatáson keresztül játssza le, arról legkésőbb majd az utókor mond szigorú ítéletet. Örültem, hogy egy fideszes önkormányzat a saját rendezvényén erre így rá mer utalni, ezek szerint mégiscsak van megújulási potenciál abban a pártban.
Bár ez az illúzióm gyorsan szertefoszlott, midőn az önkormányzati rendezvény a kerületi Fidesz-irodán folytatódott, ahol a Bűn és büntetlenség című videófelvétel-halmazt vetítették le. A Mandiner két bloggere fog egy kamerát és felkeresik Biszku Bélát, csak hogy jól megmutassák a világnak, hogy ők ezt is megmerik. Nagy mellénnyel állnak neki a nagy számonkérésnek, örülnek a saját hangjuknak, még egy kis (szerintük megengedhető mértékű) hazugságot is bevetnek - aztán csodálkoznak, hogy "Béla bácsi" némileg mást gondol a világról. Persze meg lehetett volna őt jól fogni, de a két riporterből annyira hiányzott a más fejével való gondolkodás képessége, hogy az alkotás szembesítés helyett legjobb esetben is csak egymás mellett elbeszélésbe torkollott. Szintén nagyon tanulságos. Nem csak az "így lehet egy nagyon jó témát még jobban elszúrni" kategóriában, hanem az "így kell az igazságosztás bajnokait játszanunk, hogy aztán jó nagy hülyét csináljunk magunkból" műfajában is.
A megemlékezések arra valóak, hogy évről évre belénk ivódjon: nem szabad engednünk, hogy bűnös rendszerek újabb áldozatokat követeljenek - illetve felismerjük azokat a jegyeket a közéletünkben, amelyek már jó pár évtizede ugyanúgy megjelentek, és tudjuk, hová vezettek. Így hát a ferencvárosi önkormányzat és a Fidesz közös, remekül összeszervezett rendezvénye csak még jobban megerősített a diktatórikus rendszerek elleni harc szükségességéről. Köszönöm szépen, alkalmasint meghálálom!
