Már az elkészültekor tudni lehetett, mi lesz ezzel a filmmel a legnagyobb baj: akit nem érdekel a téma, az erre sem fog beülni, vagy ha mégis, hamar lepereg róla. Akit viszont érdekel, annak nem kell megmutatni ezeregyedszerre is, mi az a fizikai-lelki nyomor, és az a 2008-2009-es romagyilkosságokon is már az elkövetésükkor megdöbbent. Ebből látszik, hogy tipikusan exportra készült film, és arra való, hogy kifelé, a Berlinálé közönségének mutassa meg, mi is a nagy büdös helyzet nálunk Magyarországon. (Aki nem hiszi, annak az Országimázs Központ Navra-minisztérium készséggel bizonyítja, hogy még ennél is rosszabb.) Aki viszont jártas a magyar közéletben, vagy csak simán itt él, és van benne érzékenység a téma iránt, az pontosan tudja, hogy a cigánytelepen is emberek élnek, a maguk emberi érdemeikkel és gyarlóságaikkal együtt.
Fliegauf Benedek ugyanis elégé figyelt arra, hogy ne egy hősi eposzt csináljon, ahol a cigányok a jók, és a többségi társadalom a gonosz. Például a főszereplő cigány nagylány sem áll ki az osztálytársáért, amikor az bajban van - mint ahogy azt a nemcigányok többsége is ugyanúgy (nem) tenné. Az anya elég agresszíven bánik el a takarítónő kollégájával, hogy a saját állását védje. A fiú meg lóg a suliból, és tesz bele az egészbe. Még a magatehetetlen nagypapa képe is árnyalódik, miközben egyre nehezebb eldönteni: szélütés érte, vagy csak simán elitta az agyát?
A film tehát lényegében semmi különbséget nem tesz a szereplők között származás alapján. Látunk cigány és nemcigány gyerekeket együtt játszani gumimatracosat, videójátékot és megerőszakolósdit - továbbá felnőtteket közösen alja szintig lerészegedni és szétverni bárkit, akinek nem tetszik a képe. Már Schiffer Pál Fekete vonatában is láthattuk: az underclassban eltűnnek az etnikai alapú különbségek és ellentétek. Ehhez most hozzájön a film talán leginkább előrevivő jelenete: a két rendőr beszélgetése, akik közül az egyik szintén roma, de attitűdjében mégis közelebb áll szőke, kékszemű rasszista társáéhoz, mint a telepi cigányokéhoz.
Persze az előzményeket, a viszonyokat nem tudjuk meg. Még a főszereplőkről sem tudunk meg semmit, csak hogy az anya neveli két gyerekét, és gyűjti a pénzt, hogy kimenjenek Kanadába az apa után. Ám a világ, amiben addig is nap mint nap mozognak, még nekik is megszokhatatlan - hát még a nézőnek, aki szinte folyamatosan a szereplők tarkója mellől, majdhogynem az ő szemükkel követi végig a család utolsó napját. Lehet, kicsit vontatott, és a mindennapi megalázó helyzetek után - amiket anya és lánya nőként is kénytelenek elszenvedni - kicsit leül. De hát a dokumentarista filmek célja nem is az, hogy a nézőt vég nélkül szórakoztassák, hanem hogy az emberi élet azon szegmenseit is bemutassák, amivel esetleg nincs módunk vagy kedvünk szembesülni. Ezek a - néhol üresjáratnak tűnő - percek is kellenek ahhoz, hogy a nap végére mindhárman közeli ismerőseinkké váljanak. Így akármennyire is előre tudjuk, mi lesz a film és földi pályafutásuk vége (gyengébbek kedvéért még jól a néző szájába is rágják), a személyes érintettségen keresztül a katarzis és a felháborodás elkerülhetetlen. Remélem, éppen ez az utóbbi az, amihez nem pont erre a filmre kellett várnunk.
