Kádár Jánost biztos sokszor köszöntötték úgy születésnapján, hogy "Éljen száz évig Kádár elvtárs!". Talán ők se gondolták volna, hogy kívánságuk teljesülni fog - még ha maga Kádár János ezt már nem is érte meg.

(i) Ma

Bizony, Kádár János a századik születésnapján is még mindig itt él köztünk. Legalábbis a rendszer, amit az ő neve fémjelzett, és amiről rengeteg polgárnak még ma is a biztos megélhetés, munkahely, létbiztonság jut az eszébe. (Bár aki látta Schiffer Páltól a Fekete vonatot, pontosan tudja, hogy azért ez se mindenhol érvényesült. De legalább még volt hová ingázni.) Aztán jött egy rendszerváltás, amiről lehet azt állítani, hogy csak a világpolitikai események következménye - de az 1990-es választásokon bebizonyosodott, hogy ama régi rendszert a választópolgárok már valóban a francba kívánták. (Nem úgy, mint a régi szép időkben, amikor az MSZMP jelöltjeit a dolgozók még 106%-os részvétellel szavazták be a Parlamentbe.) És hiába derült ki, hogy az ausztriai életszínvonal nem a formális politikai berendezkedés függvénye; hogy a nyugathoz (centrumhoz) képesti lemaradás sem csak az "átkos" negyven év eredménye (hanem egyszerű geopolitikai következmény, ami mindig is jelen volt a történelem során); valamint hogy a választópolgárok tekintélyes hányadának mégis inkább bejön az egypártrendszer, mint az elmúlt húsz évben fennálló, költséges és átláthatatlan katyvasz - a kádári pártállam restaurációjára mégis alig mérhető igény jelentkezik. (Gondoljunk csak bele: a Kádár János emlékét felvállaló Munkáspárt immár egy százalék alatt mozog, a szombaton felállítandó mellszoborra is évekig kellett kalapozniuk, a "kommunista" pedig a magyar nyelv legsúlyosabb szitokszavainak egyikévé vált.) 

"Volt egyszer egy kommunista. Ez a kommunista nem volt hülye. Élete alkonyán reálisan számot vetett azzal, hogy minden eddig szocializmusnak nevezett társadalmi rendszer előbb-utóbb a „nincs és a nem működik” általános állapotához, áruhiányhoz, viszonylagos vagy teljes nélkülözéshez, a fizikai és szellemi erőforrások pazarlásához, az évezredes emberi értékek részleges vagy abszolút tagadásához, a polgári szabadságjogok korlátozásához és diktatórikus, gyakran fasisztoid hatalomgyakorláshoz vezetett.

 

Természetesen azzal is tisztában volt, hogy mindennek ellenére itt-ott azért mégiscsak történt egy és más, csakhogy ezt az „egy és más”-t a valaha meghaladni vélt társadalmi berendezkedés is fel tudja mutatni."

 

(Bächer Iván: A kommunista)

(ii) 1956

Kádár János leginkább kézzel fogható bűne az 1956 utáni kivégzések lebonyolítása. Azon nyilván el lehet vitatkozni, hogy ezekben mi volt Kádár közvetlen szerepe, ő akarta-e Nagy Imre és még több száz ember halálát (akikkel pár hónappal azelőtt még egy oldalon harcolt), vagy csupán a moszkvai parancsot teljesítette? Esetleg ha ő nem hajtja végre, akkor jött volna helyette más, például Münnich Ferenc, aminek még beláthatatlanabb következményei lettek volna? Ám ha Horthy Miklós és a magyarországi zsidóság deportálása esetében sem szeretjük a relativizálást, és nem fogadjuk el a "kisebbik rossz" elvét, és a legitim vezetőként idegen nagyhatalmak parancsainak ellenállás nélküli végrehajtását, akkor e mérce alapján Kádár Jánost is el kell marasztalnunk. És az sem szempont, hogy egymillió, vagy "csupán" néhány száz ember halála szárad-e a rendszer lelkén, hiszen hullahegyek méretével nem túl ízléses versenyezni. Amíg egy emberről is tudunk, akit a politikai és emberi szabadságjogok melletti kiállás miatt végeztek ki, addig az adott rendszer nem tekinthető igazságosnak, és vezetőjét a sötét oldalon kell számon tartanunk.

(iii) Aranykor

Ha pedig a már fentebb vázolt, 1963 és 1975 közötti "aranykorra" emlékezünk, akkor sem tekinthetünk el attól, hogy Kádár János egy egypártrendszerű diktatúra fenntartója volt. Márpedig ha az ilyen rendszereket elítéljük és kiépítésük ellen ma is küzdünk, akkor nem túl logikus, ha Kádár Jánosnak viszont mindezt elnézzük. A kérdés inkább az, hogy mennyire kell az ő korát a mai, 2012-es szemmel értékelnünk? Hiszen mai mércével a (pár szittyaturulőshaza-hívőn kívül) mindenki által tisztelt I. Szent István királyunk is egy véreskezű, barbár uralkodó volt, aki a vallásszabadságot minimum nem tartotta tiszteletben. Ily módon lehet azon is elgondolkodni: a vasfüggöny leomlása előtt évtizedekkel mennyire volt egyértelmű, hogy a többpártrendszerű demokrácia és a piacgazdaság az az út, ami mind fizikailag, mind erkölcsileg kiállja majd a történelem ítélőpróbáját? (Ez persze nem jelenti, hogy a jelenlegi lenne a valaha elérhető legjobb berendezkedés, és már nincs is rajta mit javítani. Hogy a fenébe ne lenne?! De erről majd máskor.)

Alighanem bele kell nyugodnunk, hogy annak a rendszernek már vége. Hiába működött három évtizedig, és hiába nyugodtunk bele, hogy a lét- és szociális biztonság (csaknem) maradéktalan teljesülése egyedül egy olyan rendszerben valósítható meg, ahol a teljes politikai és gazdasági struktúra egy kézben összpontosul - ez a rendszer idővel mégis fenntarthatatlanná vált és összeomlott. Világszinten. Hiába vált Magyarországon szükségszerűvé a háztáji bevezetése és kapott a második gazdaság egyre nagyobb teret - ezek az intézkedések szintén csak rendszert bomlasztották tovább. Nem is beszélve arról, hogy a nyugati (pl. nyugatnémet) alsóbb rétegek életszínvonala még mindig meghaladta a közép-kelet európai átlagot. Az már vita tárgya, hogy hasonló politikai-gazdasági rendszerben ugyanezt mi is el tudtuk-e volna idővel érni, vagy még mindig az államszocializmus volt az, amivel a lehető legjobban jártunk?

forrás: Retronom.hu
 

(iv) 2012

Ezt már nyilván soha nem tudjuk meg. Mindenesetre azon el lehet még gondolkodni, hogy az államszocializmus összeomlása és a kapitalizmus győzedelmeskedése közül melyik volt az ok és melyik az okozat? És azt főleg mennyire kell elfogadnunk, hogy a többpártrendszerrel és a piacgazdasággal mindenképpen együtt jár a szociális olló kinyílása és a mélyszegénység egyre tömegesebb megjelenése?

Kádár János megítélése még alighanem rengeteget fog formálódni, és addig az ő száz éve lesz még százhúsz is. A történelmi örökségünk értékelésének lényege viszont az, hogy a jelenünket jobban megismerjük, kollektív tapasztalatainkból tanuljunk, és találjuk meg azt a utat, amin  a legtovább juthatunk. Ma már látjuk: a kádárizmus vesztes út volt. De ha ma nem is tudjuk, merre van az előre, legalább már tudjuk, merre van a hátra. Kádár János megtette a szívességet, hogy legalább az utóbbit megmutassa, ebben pedig - minden irónia nélkül - nem kis munkája nyugodott. Legalább ennyit megköszönhetünk neki.