Nem ismerem az azeri-örmény háború részleteit, ezért nem is foglalnék állást, sem Örményország, sem Azerbajdzsán mellett. Elvégre nyilván nem minden azeri katona hidegvérű gyilkos, nem minden örmény katona ártatlan bárány, és minden bizonnyal mindkét országhoz köthetőek dicsőséges és kevésbé dicsőséges fejezetek. Például 1988-ban Szumgaitban azeriek mészároltak le egy városnyi örményt, 1992-ben Kodzsaliban pedig örmények egy városnyi azerit. Tehát csak azért, mert a magyar kormány a két ország konfliktusában (most éppen perpillanat) Azerbajdzsán oldalára állt, ne álljunk elhamarkodottan egyből a másik oldal mellé, nulla információval, csupán az "ellenségem ellensége a barátom" elv alapján.
A magyar kormány azon lépése, hogy Ramil Safarovot (aki 2004-ben, egy többnapos budapesti NATO-továbbképzésen az azeri hadsereg tisztjeként álmában baltával agyonverte Gurgen Margarjant, aki az örmény hadsereg tisztjeként vett részt az eseményen) átadja Azerbajdzsánnak, inkább arra int minket: ne avatkozzunk távoli országok konfliktusaiba, mert azzal beláthatatlan károkat okozunk mindkét félnek, és saját magunknak is! Safarov hazaszállításának és elnöki kegyelmének éjszakáján máris kiújult a konflikus az azeri-örmény (vagyis a vitatott Karabah-hegyvidéki) határon, a magyar kormányzatnak tehát ennyit máris sikerült elérnie.
A Baranya megyényi, örmény többségű, hivatalosan Azerbajdzsánhoz tartozó, de Örményország által 1992 óta megszállt Karabah-hegyvidék barnával, a többi elfoglalt terület pedig naranccsal jelölve -
forrás: The South Caucasus Diary
Biztos megvolt annak is az oka (de nem mentsége!), hogy Safarov vérszomjas állattá vált, ha örményt látott. Ő is Karabahból származik, családjával az örmény megszállás elől menekült Bakuba - ki tudja, akkor minek volt a szemtanúja és mit élt át? Mindenesetre a tette - mi tagadás - egy aljas gyilkosság volt. Álmában megölni valakit már alapból gyáva tett. Azért gyilkolni, mert a másik egy bizonyos néphez vagy országhoz tartozik, szintén visszataszító és elítélendő. Persze itt két, ellenséges hadsereg katonájáról volt szó, de attól még nem kötelező egymást minden áron leölni, főleg nem semleges terepen. (Plusz nem a Békepartnerségi program keretei között.) Hány és hány történetet hallottunk arról, hogy két ellenséges katona valahogy összetalálkozik, és kisvártatva kiderül, hogy akár egészen jó barátok is lehetnének, ha a történelem és/vagy a politikusok hülyesége nem tenne ennek direkt keresztbe (Senki földje, Kiskakukk, Fegyverszünet karácsonyra, és még sok száz, sok ezer alkotás). Szóval a katonai hivatást fel lehet fogni akár békeküldetésnek is - de ez nyilván csak akkor működhet, ha a két katona (már vagy egyáltalán) nem érzi magát érzelmileg involválva a háborúban.
Safarov és Margarjan közül mégis az előbbi készült tudatosan a gyilkosságra - nem azért, mert ő volt az azeri, hanem mert ő volt az, aki képtelen volt civilizáltan viselkedni, és akit már akkor el kellett volna zárni a külvilágtól, amikor a balta megvásárlásával a Btk. 166.§ (3) bekezdése alapján megvalósította az emberölés előkészületének tényálladékát. A magyar bíróság tehát az életfogytiglani kiszabásával helyesen járt el, márcsak azért is, mert nyilvánvaló volt, hogy odahaza rögtön felmentenék, sőt ünnepelnék, akárcsak Líbiában a Lockerbie-seket. Most egy újabb esetét láthattuk, hogyan avatkozik bele a politika - pontosabban a központi pártakarat - az igazságszolgáltatásba, pusztán mert már akkora költségvetési lyukat sikerült generálni, amelynek betöméséért már attól sem riadnak vissza, hogy máshol békétlenséget teremtsenek. Az messze van, ott hadd öljék egymást az emberek - a fő, hogy mi itthon csinálhassunk úgy, mintha minden a lehető legjobban menne. A legótvarosabb, legegoistább nyárspolgári magatartás, immár hivatalosan is a kormányzati politika szintjére emelve.
Nem is beszélve a korrupcióról. Mert milyen ország az, ahol némi aprópénz fejében csak úgy kiengednek gyilkosokat? "Azt, hogy maga mi, már megbeszéltük, most már csak az árról vitatkozunk." Eszerint Magyarországra most jobban ráillik a "kurvaország" kifejezés, mint valaha? Nem, semmiképpen sem. Ugyanis ez a történet nem Magyarországról, még kevésbé a magyar emberek akaratáról szól. Ez most egyedül a jelenlegi magyar külügy és a kormány (bél)sara, aminek a bűze miatt ismét csak mi, egyszerű magyar emberek mosakodhatunk a világ nyilvánossága előtt. És csak tőlünk függ, meddig akarjuk szagolni.
