Vajon mit szólna mindehhez, ha látná? Mit szólna, hogy egy ország emlékezik meg róla, sőt egyre többeknek hiányzik egyre jobban? Mert tényleg nagyon szeretnénk tudni, hogy minderre, ami ma, Magyarországon van, hogy reagálna? Vajon undorodva elfordulna az egésztől, be a fal felé? Vagy éppen most adná föl nyugodt konzervativizmusát, és emelné föl a hangját és a gitárját? Elénekelné-e megint a politikusnótát „az oktatási reform szükségességéről”, vagy hogy „az eltűnés a legeslegjobb demonstráció”? Esetleg vonuljunk ismét illegalitásba az após pisztolyával?
Elég lenne csak a régi dalait elővenni, még nagyon újraértelmezni sem kéne. Hiszen nála jobban senki sem tudta megfogni az érett, sőt túlérett kádárizmus áporodott légkörét. Ő az, akinek Budapestről nem a Gellérthegy jutott eszébe, hanem az abortuszbizottság és a pálinka. Aztán tizenhúsz év múlva mégis megénekelte a hidakat is, meg hogy „az arcán siklik a víz”, és hogy hiába a szabadság, ha közben „szemétben turkál a tanár”, és a télikabátunkra továbbra sem akad vevő. Persze a szövegeit túlnyomórészt Bereményi Géza írta neki, de éppen ettől (is) volt zseniális előadó: az utolsó szóig mindent elhittünk neki mint saját üzenetét. És tényleg az volt, csak ő azt akkordokban fejezte ki, amit a szöveg kifelé, nekünk hallgatóknak tett érthetőbbé. Ez a másik, amitől egyedülállót alkotott: zene és szöveg senki másnál nem állt annyira összhangban, mint őnála. Pedig nem volt valami bonyolult, a legtöbb dala két-három akkordnál nem tartalmaz többet. Mégis teljesen egyedi hangulatot tudott már ennyiből is varázsolni, egy szál gitárral. Stúdiófelvételeken is csak annyi egyéb hangszeres aláfestést használt, amitől csak még egyedibbé vált az egész. (A Költözködés pozan-trombita kettőse valami csodás.) Ez a zsenialitása minimum harmadik bizonyítéka: nem az a jó zenész, aki minél több bonyolult figurával képes a számait telezsúfolni, hanem az, aki pár egyszerű vonásból is mesterművet tud alkotni. Hívták őt magyar Bob Dylannek, magyar Viszockijnak, de magyar zene Picassojának talán még nem. Akkor most.
Lehetne még sokáig boncolgatni, hogy mitől is volt ő a magyar zene, sőt az egész magyar nemzeti kultúratörténet magányos mérföldköve, de erre úgysem lehet racionális magyarázatot adni. A személyiségre mindmáig nem lehet, márpedig ő a magáét maximálisan belerakta, a gitárja nélkül majdhogynem teljesen meztelen lett volna. Látszólag. Mert amit mi ismertünk, az lényének csak egy szelete volt. Emellett volt ő festő, grafikus, tanár, színész, indián, alkotótárs, férj, apa, jóbarát – csak igen keveseknek adatott meg, hogy minden arcát ismerjék. De amit csak mi, egyszerű hallgatók kaptunk tőle, az is jóval több, mint amit remélhettünk volna. Amiből mégis lehetett volna még több: együtt töltött évekből – legalább hogy ezt a hetvenediket megérje –, valamint csodálatos koncertekből és lemezekből. Most már negyedik éve pöngeti az égi húrokat, de ne aggódjunk: amíg a híreket hallgatva, vagy csupán csak saját, középszerű életünket élve akármikor eszünkbe jut egy-egy sora, a hozzá passzoló akkorddal, addig biztosak lehetünk, hogy Cseh Tamás még jó sokáig él velünk tovább.
