Mint arról tegnap beszámoltunk: Raoul Wallenberg családja nyílt levélben kérte Vlagyimir Putyin orosz elnököt a levéltárak feltárására, hogy végre ország-világ megtudhassa: miért kellett húszezer magyar zsidó megmentőjét a Szovjetuniónak 1945-ben letartóztatnia és meggyilkolnia? (A hivatalos jelentés szerint Wallenberg 1947-ben a börtönben szívrohamot kapott. De egyrészt tudjuk, hogy mindenki halotti bizonyítványára ezt írták, akit az NKVD verőlegényei halálra kínoztak. Másrészt ha igaz is a szívroham, azért feltételezhetjük, hogy egészsége megromlását az embertelen börtönkörülmények és kínzások okozták, és ha ezek nem következnek be, akkor valószínűleg Wallenberg is jó pár évtizeddel tovább él.)
Hogy mi történt, arra csak találgatások vannak, sőt egyes, nem túl megbízható források szerint még a hatvanas években is munkatáborban dolgozott - de valószínűleg a titkos iratokból még így sem derülne ki semmi olyan, ami nagy meglepetést okozna a kutatóknak. Csak Oroszország növeli vele a saját alkupozícióját, ha elhiteti a világgal, hogy valamilyen nagy titkot őriz. Vagy csak a történelmi szembenézést, az "elnézést, hetven éve tévedtünk" beismerését akarja megelőzni. Újabb pont, amiben Oroszország és Magyarország, pontosabban a két ország teljhatalmú ura egymásra találhat. Csakhogy itt a magyar történelemről, egy - kimondhatjuk - magyar hősről* van szó, akinek az emlékezetéről a magyar államnak kötelessége gondoskodni, ha egy kicsit is fontos neki nemzeti történelmünk. (*Wallenberg svéd volt, de akkor is megérdemli, hogy saját nemzeti hőseink között tartsuk számon.)
Most, hogy Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin ilyen jóban lettek, vajon beáll-e a magyar kormányzat a Wallenberg család levele mögé, és szintén szorgalmazza-e a régi-új baráti országnál az akták nyilvánosságra hozását? Az igazságot legfeljebb csak késleltetni lehet, szóval a magyar kormányzat azzal tenné a legjobbat magának is, ha a kezdeményezés élére állna. Egyrészt a balliberális értelmiséget rögtön zavarba hozná, másrészt megmutatná, hogy tud Oroszország felé erélyes is lenni (még ha mindenki tudná is, hogy ez az egész csak retorikai fal). Ha pedig - a jóviszonyra tekintettel - még sikerülne is átvinni, akkor az olyan súllyal bírna, mint amikor 1978-ban az Egyesült Államoktól visszakaptuk a koronát - plusz még az is bebizonyosodna, hogy Oroszországgal üzletelni mindenkinek megéri. Lehet, hogy még bizonytalanokat is tudna magának toborozni, ami így választások előtt neki sem jönne rosszul.
Orbán Viktor tehát eldöntheti, mi a fontosabb: saját hazája hőseinek méltó emlékezete, vagy hogy most már a sztálini Szovjetunió szégyenfoltjainak takargatása is, csupán egy kis nagyhatalmi aljmelegért? Ez nem csak Wallenberggel és megmentettjeivel szembeni gyalázat, hanem arra is intő jel: a jelenlegi magyar hatalom akár még a százharmincezer, málenykij robotra hurcolt magyar ember emlékéről is seperc alatt kész lesz megfeledkezni, ha azért cserébe kockacukrot dobnak neki Oroszországból.
Vajon van-e még esély arra, hogy a magyar kormányzat konkrét lépéseket tegyen a múltunk megismeréséért, vagy továbbra is csak ál-múzeumokkal, kamu-emlékművekkel és hamis emlékévekkel akarja a saját jófejségét mutogatni, hogy mennyi mindent tesz Mózes-vallású polgártársaiért - azok mégis, már megint milyen hálátlanok?
Megjelent a Piroslap blogon.
