Részelt Bertold Ulsamer Gyökerek nélkül nem lehet repülni c. művéből. A könyv amúgy pszichológiai témájú és a Hellinger-féle családfelállítás módszeréről szól, illetve arról, hogy a családban elfojtott indulatokat és komplexusokat az utódok hogyan hordozzák magukban tovább, akár generációkon is át. Ehhez kapcsolódik a kollektív emlékezet (azaz a történelem) által az egyénre pakolt mentális örökség témája is. Tehát nem egy történészi vagy politológiai igényességű műről van szó, de azért ez a mű is tartalmaz néhány megfontolni való gondolatot, főleg ami a bűn és adósság közti különbségtételt taglalja.

Magyarországon különben is az a nagy gond, hogy nem szokás érezni a különbséget kollektív bűnösség és kollektív felelősség között. Így tehát ha valaki a magyar társadalom kollektív felelősségét pedzegeti az 1944-ben történtek, valamint azok elkerülendő megismétlődése kapcsán, akkor rögtön jönnek azok, akik szerint ez nem is olyan fontos. Ők sokszor ezt úgy állítják be, mintha bárki a magyarság egészét vádolná visszamenőleg tömeggyilkossággal, és ere hivatkozva utasítják el a történelem kevésbé fényes lapjaival való szembenézést.

Ennek a másik véglete meg az, ha valakinek a magyarsága miatt van konstans lelkiismeret-furdalása. Ezt Ulsamer is elveti, ugyanis szerinte ez a magatartásforma nem a szembenézést és megbékélést segíti, hanem csak ugyanazt a bűntudatot és komplexushalmazt örökíti tovább. Ennyi bevezető után a legjobb, ha rátérünk a műre.

[H]irtelen az az érzésem támadt: németként én magam is ugyanabban a csónakban evezek és szembe kell néznem ezzel a múlttal. Azóta már nem csodálom, hogy a sajtó állandóan ilyen témákkal foglalkozik. Kollektívumként még annyira kapcsolódunk a Harmadik Birodalomhoz, hogy újra és újra felmerül témaként. Nekem úgy tűnk, mintha az 1945 előtti évtizedben  a zsidók és más csoportok kegyetlen megsemmisítésével egy egész nép magára vállalta volna a bűnt. Van, aki többet, van, aki kevesebbet, d abban az időben cselekedeteivel vagy csupán létezésével szinte mindenki részesült belőle és így okozója volt a történéseknek.

Ahogy Bajohr egy röviddel ezelőtt megjelent disszertációjában bebizonyítja, csak Hamburgban legalább 30 000 elüldözött vagy meggyilkolt zsidó háztartás tejes ingóságait árverezték el. Ő összesen 100 000 eladóval számol, és becslése szerint vevők milliói jutottak hozzá ezekhez a tárgyakhoz szerte az országban. Ez azt jelenti, hogy németek millióinak volt közvetlen nyeresége a zsidók elüldözéséből és meggyilkolásából.

Az unokák is a bűn örökösei tehát, annyira, hogy az 1970-ben született fiatal felnőttnek szégyellnie kell magát a vele egykorú zsidó unoka előtt?

A két fogalom, ami itt mindenesetre összekever[edik], az a "bűn" és az "adósság". Ezt az öröklési jogban is megkülönböztetik: aki öröksége révén nyereségre tesz szert, annak az adósságokat is át kel vennie - de nem a bűnt. Ez személyes. Mert a fiú nem megy börtönbe örökösként az elítélt és elhunyt apa helyett. De felel a vagyoni kárért, amelyet apja okozott, ha elfogadja az örökséget.

Ez azt jelenti: mi, németek utódokként felelünk a károkért. Máskülönben továbbra is profitálnánk a Harmadik Birodalom igazságtalanságaiból. Például a nagyapa a Harmadik Birodalom idején jó üzletet kötött és alkalmi vételként értékének töredékéért megvette a szomszéd zsidó vállalatát. Az unoka, a vállalattulajdonos örököseként továbbra is össze van kötve a nagyapa igazságtalanságával.

Nyilván Ulsamer sem csak az anyagi adósságra gondol, bár az se mindegy. Hanem mint ahogy a német társadalom nagy szembenézése is a felismerésről szólt, hogy milliók kiirtása a szemük előtt zajlott, ők mégis behunyt szemmel jártak, sőt végig adták a politikai hátországot a hatalomnak - ugyanígy Magyarországon is van még mit kibeszélni. Persze, most már 2015 van, a málenkij robotra elhurcoltak emlékéve, amiről éppennyire erkölcsi kötelességünk megemlékezni. És bár Magyarországon erről valóban méltatlanul kevés szó esik, azért a fontosságát nem vonja senki se kétségbe, és a róla szóló diskurzusokat nem is övezik parázs viták. És ez így is van jól. Ezzel szemben szép számmal vannak, akik a Magyar Királyi Honvédségben bevezetett munkaszolgálat intézményét a mai napig valami emberséges intézménynek tartják. És még többen, akik nem ismerik fel: a holokauszt nem a zsidóság tragédiája, hanem az egész emberiségé. Az pedig, hogy 1944-ben a magyar lakosság egytizedét lemészárolták, kétségkívül a valaha volt legnagyobb magyar nemzeti tragédia. Amíg Magyarországon nem ez él a köztudatban, és a közös, kollektív múltunkat sem kezelik a helyén, addig lehet bármiről emlékévet rendezni, az nem szólhat másról, csak az éppen aktuális kormányzat jófejsége fölötti önünneplésről.

A fentebb idézett mű:

Bertold Ulsamer: Gyökerek nélkül nem lehet repülni
fordította: Bak Judit
Bioeneretic Kft., 2006

Ohne Wurzeln keine Flügel
München, 1999