Mint ahogy azokat az embereket sem értettem soha, akik egy rendezvényre csak kiabálni mennek (kivéve, ha focimeccsről van szó), úgy azokat sem értem, akik azért nézik a közmédiát, hogy jót szörnyülködjenek. Jómagam nem vagyok ilyen, ennélfogva lila gőzöm nincs arról, ki a frász az a Borsa Miklós, és nemhogy az utcán nem ismerném fel, de most, hogy az ő arca floodolja el az össze hírportált (merthogy valami állat pont őt találta elnáspángolni), most se rémlik, hogy valaha láttam volna. Nemrég találkoztam az új M1-nek egy hirdetésével, amin az egész stáb sorban áll, de azon se találtam egyetlen ismerős arcot se. Pedig elvileg ott már találkoznom kellett volna Borsa Miklóssal, dehát annyira jelentéktelen szegény, hogy abszolút semmi nyomot nem hagyott az emlékezetemben. (A régebbit, a Gulyás Istvánt talán megismertem volna, de őt is csak azért néztem meg annak idején, mert a neve miatt először azt hittem: a sportriporter Gulyás László tért vissza, csak mintha időközben plasztikai műtéten esett volna át.)

Szóval ha valaki Borsa Miklóst megverte, akkor a támadónak ismernie kellett az arcát, ha máshonnan nem, hát a köztévé híradójából. Nem tudom, Balatonfüreden milyen műsorszolgáltatók léteznek (ha az illető egyáltalán odavalósi, és nem csak előszezonban nyaralt ott, netán pont arra sétafikáló köztévésekre vadászott), de elég szegényes lehet a kínálat, ha az is csak a köztévére tud fanyalodni, aki amúgy utálja. De ha így is van, akkor sem kötelező folyton a tévét bámulni. Lehet például olvasni könyvet, sportolni, játszani a gyerekkel, fagyizni, szerelmeskedni, önkéntes szemétszedő brigádot toborozni - vagy ha valaki mindenképpen informálódni akar, és nincs internete, az megveheti az aznapi újságot is. A nap végére az sem veszít sokkal többet az aktualitásából, mint a köztévé híradója, de napilapból legalább mindenki kiválaszthatja a saját szája íze szerintit. (Bár egyszer, egy vidéki szállodában Népszavát kerestem, de nem is hallottak arról, hogy lenne ilyen. Viszont Balatonfüred mégiscsak egy nagyobb város, meg fürdőhely, tehát csak találni ott is a Szittyakürttől kezdve bármit, ami az ember ízlésének megfelel.)

Sőt ha az ember olvas és megfelelően tájékozódik, akkor nincs is szüksége verekedésre. Fizikai erőszakhoz az nyúl, akinek elfogytak az érvei, vagy akin az érvei ellenére is kifog az ellenfele diszkurzív stratégiája. Ilyenkor az ember nem tehet mást, mint visszavonulót fúj, majd otthon átgondolja, az ilyen helyzetekből legközelebb hogy jöhetne ki nyertesen. De azt is föl kell ismerni, hogy mikor érdemes vitába bocsátkozni: ha a másik fél egzisztenciálisan vagy pszichikailag függ attól, amit véd - azaz: vagy a megélhetését köszönheti egyik-másik pártnak, vagy pedig a mindennapi túléléséhez kell, hogy kapaszkodhasson egy hitbe - akkor nem érdemes semmilyen vitába se belemenni. Ám jelen esetben még ennyi sem történt: a híradások nem számolnak be vita kezdeményezéséről, csupán csak az ütésről. Ezzel az illető saját magáról állította ki a bizonyítványt, miszerint ő meg sem próbálta megindokolni, hogy Borsa Miklósnak vagy a köztévének miben is nem volt igaza. Ezzel pedig egyrészt a saját ügyének (bármi is volt az) ártott a legtöbbet, másrészt meg gyártott a köztévének és a kormánypropagandának egy mártírt.

Szóval aki szeretné, hogy ebben az országban bármi megváltozzon, az majd szavazáskor húzza be az ikszet a megfelelő helyekre, addig meg csatlakozzon aktivistaként valamely politikai párthoz, aminek célja a jelenlegi hatalom leváltása. Ott legalább kiokítanák arról, hogy mik a helyes módszerek a választópolgárok meggyőzésére, hogy ők is a kormányváltásra voksoljanak. Annyit azonban látatlanban is elárulhatunk: mások megverése nem tartozik ezek közé.