Nem túl elegáns, hogy mióta kijött az Omega felcsúti koncertjének a híre, azóta divat lett Omegát fikázni. Legutóbb a Magyar Narancsban jött ki egy írás, ami szerint az Omega utolsó értékelhető mozanata az 1977-es Időrabló lemez volt. Ezzel azért vitatkoznék, ugyanis az 1978-as Csillagok útján, de még inkább az 1979-es Gammapolis is nagyon ott volt, sőt még az 1981-es Az arc, valamint az 1982-es Omega XI. is egészen vállalhatóra sikerült. Ezután egy pár év kihagyás után  sajnos kicsit átmentek szintipopba, majd Iron Maiden-be (de még ebből a korszakból is lett két sláger: a Fekete pillangó és a Babylon) - végül kisebb-nagyobb visszatérések után eljutottak a 2006-os, Égi jel című trash metál borzalomig, ami mindezidáig az utolsó albumuk, és remélhetőleg az is marad. Tehát aki szerint az Omega Felcsúttal szembeköpi saját életművét, annak üzenjük: ez már kilenc éve megtörtént. 

Általában ez a több évtizedes zenekarok átka: vagy csak ugyanazokat a számokat játsszák egyfolytában és csak önmaguk régi sikereit ismételik - vagy próbálkoznak valami újjal, ami rendszerint meg sem közelíti a régi, legendás munkákat, amik miatt őket a közönség egykor megszerette, és amik miatt a mai napig elmegy a koncerteikre. Az Omega eddigi ötvenhárom(!) éve alatt tett le annyit az asztalra, hogy abból remekül megéljen a mai napig, és nem csak anyagi értelemben. A magyar (nem is olyan) könnyűzene legszebb, arannyal futtatott lapjai fűződnek többek között az ő nevükhöz, és ezt semmilyen zenei vagy politikai mélyrepülés nem tudja kitörölni. Még akkor sem, ha ezek a lapok a fél évszázadon belül valóban "csak" másfél évtizedet ölelnek föl. Az országos hírnevet a Trombitás Frédivel igen magasan kezdték 1968-ban, és ezt a lendületet nagyjából sikerült is tizenpár évig fenntartani, mialatt az 1976-os Nem tudom a neved-del kezdődően a már említett Gammapolis-ig tartva megalkották a magyar progresszív rock csúcsát és lettek a magyar Pink Floyd. Bezzeg ha pár ezer kilométerre arrébb születnek, akkor...

A hatvanas évek végén...

Aztán meg itt van ez a Felcsút, azon belül is a Pancho Aréna. Egy ott tartandó Omega-koncertnek éppen annyi értelme van, mint magának a stadionnak: semmi. Volt már fedetlen sportlétesítmény, amit egy ember épített a saját szórakoztatására, még focicsapatot is vásárolt belé, és mint kiderült: szintén olyan pénzből, aminek valójában az államkasszában lett volna a helye. Az illetőt Stadler Józsefnek hívták, és jó pár évet ült is emiatt börtönben, stadionját meg eszi az enyészet, ahogy majd a Pancho-t is fogja egy pár év múlva. A különbség talán csak annyi, hogy míg Stadler Józsi bácsi mindezt egyszerű ügyeskedéssel és sundám-bundámmal hozta össze, addig Orbán Viktor a nép által rábízott hatalmával visszaélve tette mindezt, ami az ő esetét némileg súlyosbítja. De ez itt most nem fontos, a vádiratot a majdani független magyar ügyészség úgyis precízebben megfogalmazza majd.

A lényeg, hogy ha az Omega annak idején az akasztói stadionban lép fel, azt sem lehetett volna másképp értelmezni, mint hogy Józsi bácsit meglepik egy bulival. Ugyanígy a felcsúti koncert sem lehet más, csak egy jutalomkoncert Orbán Viktornak. Aki pedig közönségnek leutazik oda (ha tud valamivel, mert autón kívül mással nem lehet), az ennek a politikai díszünnepélynek válik biodíszletévé. Mint ahogy maga az Omega is. Hiába írták meg annak idején A bűvészt, Az arcnélküli embert vagy A könyvelő álmát, az egykor rendszerkritikus dalok ma már valóban csak rutinosan eljátszató szólamokká váltak. (Kivéve a basszusgitáros Mihály Tamásnak, aki ezt hasonlóan gondolva, nem fog fellépni Felcsúton. Valljuk be: ez a magyarból-magyarba-magyarnak-magyartól-magyarig jellegű, 56 csepp vér című film-zenedarab után igencsak kellemes meglepetés.) 

...és 2013-ban, a Kossuth-díj átvételekor.

Hiába tetszett meg Kóbor Jánosnak a Pancho Aréna (ami sokkal inkább hasonlít az Alien-űrhajóra, mint egy templomra), attól még megvan annak a maga szimbolikus jelentése. A Stadler-stadion a kilencvenes évek zavarosban halászásának a mementója, a Pancho meg a kétezer-tizes évek újjáéledő személyi kultuszáé. Szélsőséges, de szemléletes példával élve: ha Kóbor Jánost a nürnbergi Reichsparteitagsgelände ragadná magával, és egy pillanatra már saját magát képzelné el a színpadon, nyilván bekapcsolna az erkölcsi fékrendszere, hogy ezt azért mégsem. Na ugyanennek kéne bekapcsolnia most is. (A Népstadion az más, hiszen azt lehet, hogy Gerő Ernő nyitotta meg személyesen, azért annak volt más funkciója is, mint az aktuális hatalom nagyságának a hirdetése.)

De ez nem írhatja felül azt, amit az Omega lerakott az asztalra, és a dicsőséget, amit ez az öt ZENÉSZ (plusz a két ex-tag Presser Gábor és Laux József) a magyar könnyűzenének szerzett. Mint ahogy Kovács Kokó k.o.-it sem veheti el senki, valahol már mindig Ákos marad a jel, akit követni kell, ezután is Pataky Attiláról lesz híres Miskolc minden sarka és minden lépcsője, tévébohózat többé nem képzelhető el Balázs Péter vörösen ordibáló feje nélkül, és "nem simogathatom meg feleségem fejét" (vagy hogyisvolt) Blaskó Péternek is biztos voltak szép színészi pillanatai. Akárki áll ideig óráig a politikai szolgálatába, felhasználva saját szakmájában megszerzett hírnevét, annak a szakmai sikereket mindettől függetlenül kell kezelni és értékelni. Az Omega Omega lenne Felcsút nélkül is, de ezzel együtt is az marad.