A magyar válogatott - valljuk be: némi meglepetésre - ötvenkét év után ismét tudott mérkőzést nyerni Európa Bajnokságon, ezúttal Ausztria kettő-nullás legyőzésével. Ez mindenképpen szép siker, még ha csak az idei EB első meccse is volt (mármint magyar részről). Az idei rendszer szerint a csoportharmadikok nagy része is továbbjut, így a magyar csapat max akkor esne ki, ha Izland és Portugália is megverné, míg Ausztria ugyanők ellen minimum egy győzelmet és egy döntetlent harcolna ki. Bár egyenként egyik sem esélytelen, de reméljük, a fiúk nem fognak most ettől leereszteni.
Akkor sem, ha Budapesten az első győzelem örömére olyan spontán ünneplést rendeztek, mintha minimum az egész EB-t nyerték volna meg. Attól eltekintve, hogy a 4-6-oson utazók egy időre az Oktogonon rekedtek, ennek is van miért örülni: végre egy vidám, boldog, ünneplő tömeg lepi el a Nagykörutat, nem demokráciáért tüntető ellenzékiek, vagy várost szétverő köztörvényesek. Vásárhelyi Mária szerint ez annak is jele, hogy Magyarország "agyonfrusztrált ország, amelyik éhezik a sikerre". Akkor hát örüljünk, hogy van mit ünnepelni, ha már a női vízilabda-válogatott januári Európa-bajnoki címe, vagy a februárban elnyert Oscar-díj nem számított elég nagy sikernek.
Ezért is zavaróak azok a hangok, melyek szerint a Magyarországnak való szurkolás Orbán Viktornak való szurkolás. Vagy hogy amíg az ország ilyen ramaty állapotban áll, addig nem szabad hagyni, hogy bármi is örömet okozzon. Ugyanaz, mint amiről a pár bejegyzéssel ezelőtt idézett Örkény-egyperces, a "Gli ungheresi" is szól. Ez alapján a magyar sport szinte minden eredményét le kéne tagadni, kezdve a három legsikeresebb olimpiával (1948, 1952, 1956), az Aranycsapaton át minden címig és éremig, ami nem a parlamentáris demokrácia kora alatt született. Másrészt a magyar válogatott mégiscsak Magyarországot képviseli a sportpályán. Így ellene szurkolni nem csak borzasztó modortalan, de sértő is. Ráadásul a nemzeti jelképeink kisajátítása pont emiatt a hozzáállás miatt történhetett meg, mint ahogy ezt Jabronka Richárd is kifejtette a Sztárklikken.
A német Zöldek is nagyon el vannak tévedve, amikor a német zászlót patrióta, ergo nacionalista jelképnek bélyegzik, és a szurkolókat a nem-lengetésre szólítják fel. (A keresztényszociális CSU válasza erre csak annyi volt: "Inkább legyen valaki patrióta, mint idióta." Ennyike.) De azok se nagyon vannak maguknál, akik a magyar válogatott Ausztria feletti győzelmét Haynau miatti bosszúnak tekintik, meg az egész EB-ben Trianon újrajátszását látják, ahol kellően kell utálni a románokat, szlovákokat meg a franciákat, és még Hajdú B. István színvonal alatti poénján is mélyen kell helyeselni. Ők nem értik a nemzetközi sport, a világ- és kontinensbajnokságok, pláne az olimpiák lényegét: örülni, hogy mennyi nemzet összejött békében, hogy véres csataterek helyett a sportpályán döntsék el, hogy ki a jobb. Valaki ebben, más meg abban, de úgyis jön majd a visszavágó, ahol meg más lesz a jobb. A lényeg, hogy a háborút kell sporttá alakítani, és nem fordítva. Még akkor se, ha a magyar huligánok csak itthon agresszívek, ám a nemzetközi mezőnyben az angolok és az oroszok mellett labdába se rúgnak. (Aminek speciel örülök. Vérciki lenne, ha viselkedni nem tudó magyarokkal lenne tele a sajtó. Nem csak kollektív büszkeség létezhet, hanem kollektív szégyen is.)
Ünneplő magyarok a Nagykörúton, a 444 videóján.
Afelől valóban ne legyen kétségünk, hogy ha a magyar válogatott a tornán jól szerepel, az Orbán Viktor szerint annak lesz a bizonyítéka: milyen jó befektetés, még több pénzt kell önteni a fociba - ha meg rosszul, akkor meg még nem vagyunk elég jók, még több pénzt kell önteni a fociba. De a nagyobbik baj nem is a fociba áramló adóforintokkal van (bár azok területen belüli felhasználása is totálisan ésszerűtlen, lásd az NB II-es Felcsútnak tolt támogatásokat), hanem hogy a kormányzat képtelen eltalálni a költségvetési prioritásokat, és a focit politikailag is többre tartja a két slágertémánál: az egészségügynél és az oktatásnál. Ezen kéne változtatni, de ennek a porát nem a labdarúgó válogatottunkon kell leverni.
Meg ugye azon is lehet agyalni, hogy a kulturális, tudományos és sportsikerek közül melyik viszi leginkább előre az országot, és miért lesz attól jobb az országnak, ha valaki kétszer berúg egy labdát egy kapuba? Vagy ha a leggyorsabban jut el A-ból B-be, akár futópályán, akár vízben? De ez már általában a sport természetének a kérdése, országtól függetlenül. És miért lesz nekünk jobb, ha örülünk annak, hogy másvalaki, akit még csak nem is ismerünk, csak pont egy országban élünk vele, nyer egy versenyt, vagy esetleg egy szépen csillogó érmet? Nem tudjuk. De attól még, ha van lehetőség valaminek örülni, pláne büszkének lenni, hacsak mások teljesítményére is, akkor meg kell ragadni az alkalmat, és nem elvenni mások vidámságát.