Fél évtizede egészen pozitívan fogadtuk blogilag, hogy Magyarország kormánya június 4-ét, Gyurcsány Ferenc születésnapját a trianoni béke aláírásának az évfordulóját a nemzeti összetartozás napjának nyilvánította. Akkor úgy tűnt, hogy túllépett a búsulós gyásznapon, és ezt a valóban nem túl fényes évfordulót valamilyen pozitív tartalommal megtölteni. Abból sajnos csak az "Álmodtam egy barackfáról" kezdetű tingli-tangli valósult meg, aztán megint sokáig semmi. Mostanra pedig visszatértünk az országcsonkítás, nemzetrontás, önsajnáltatás, magyarellenes világösszeesküvés köreihez, meg persze hogy magyar (Magyar) az, akinek fáj Trianon. Csak ilyenkor mi van azokkal, akiknek mégsem annyira fáj Trianon, pontosabban akiknek Trianonban leginkább nem Trianon fáj?

Azt már itt is kifejtettük többször, hogy a történelmi Magyarország összetartása hiú ábránd volt mindenki részéről, még a "keleti Svájc" ötletét bedobó Károlyi Mihály-Jászi Oszkár pároséról is. Még kevésbé azokéról, akik a magyar hegemónia vég nélküli fenntartását vizionálták, amin persze a vesztes világháború sem segített. De Magyarország feldarabolása akkor sem a magyarokkal való alapos kiszúrásról szólt (még ha ezt is illik hinni), hanem a nagyjából egy tömbben élő nemzetiségek önrendelkezésének az érvényesítéséről. A régenvolt "Történelmi Magyarország" újraélesztése tehát egy minden pontján feszülő, polgárháborús hangulatú, legfeljebb csak kemény önkényuralommal egyben tartható formációt eredményezne, ahol a magyarok kisebbségben lennének. Azt persze most is remekül látjuk, hogy mindig elegen vannak, akik imádnak diktatúrában élni - vagy azért, mert meggyőződésük szerint ők mindig az ököl irányában fognak állni, vagy mert tényleg annyira igénylik a feltétlen tekintélyt, hogy az se baj, ha ők is állandóan a bot rossz végére kerülnek. Tán épp azt tudnák a legkevésbé megszokni, ha ez egyszer nem így lenne. De abban azért, remélem, megállapodhatunk, hogy nem ez a normális létezés.

A trianoni békeszerződés érvénybe lépését tehát nyugodtan tarthatnánk a kiteljesedett nemzeti önállóság és önrendelkezés örömünnepének. Ám nem tudjuk, és joggal nem. Ugyanis mindenki egyéni vagy kollektív joga addig tart, amíg mások jogait nem korlátozza, márpedig ez Trianon után nem így lett. Az újonnan létrejött, vagy kibővült országok magyarjaival az új államhatalmak nem bántak kesztyűs kézzel. A saját korábbi, kisebbségi, jogfosztott létüket, az ezeréves magyar elnyomást sokszor a területükre került magyar kisebbségeken bosszulták meg. A szigorúan őrzött államhatárok sokszor családokat, barátokat, közösségeket szakítottak szét és tettek tönkre. A magyar határokon belül megtelepedő Horthy-rendszer is egy súlyosan igazságtalan, szociálisan érzéketlen, antidemokratikus, elnyomó hatalom volt, de az új, szomszédos államokban kábé ugyanehhez még hozzájött a magyarság intézményes diszkriminációja, a nyelv és a kultúra elsorvasztásának a kísérlete, meg általában a szintén elbukott, beolvasztási törekvések. (A kivétel talán Csehszlovákia volt: ott a kor egyik leginkább demokratikus és szociális állama jött létre, ingyenes oktatással és egészségüggyel, a parlamentben pedig magyar pártokkal és képviselőkkel.)

És a határon túli magyarság hátrányos helyzete, a megalázó szituációk, a nyelvhasználat korlátozása, az erőszakos asszimiláció, az etnikai alapú kitelepítések, a falu- és városrombolások - meg egyáltalán a határon túli magyarság léte - is Trianonnak köszönhető. Mindezt pedig a jövőbeli okulás kedvéért sem szabad elfeledni, még ha a XXI. században véglegesült nyugati orientáció és uniós tagság lényegében megoldotta is a kérdést. Szóval a visszamenőleges szolidaritás mellett valóban örülhetünk a határon túli magyarság rendezett helyzetének, a szabad nyelvhasználatnak, a magyarság képviseletének helyi és országos szinteken, és természetesen a lebontott államhatároknak, ami szintén nem mindegy az anyaországgal való kapcsolatban.

Éppen ezért a mostani populista-szélsőjobbos reneszánsz - amiben sajnos Magyarország elég régóta élen jár - éppen nem a Kárpát-medencei békés együttélés ügyét segíti, és a határon túli magyarság helyzetét is csak nehezebbé teszi. Nem csak mert az erőpolitika mindig a gyengéket találja meg, amiben a kisebbségek rendszerint a rövidebbet húzzák, hanem mert a jelenlegi a soviniszta, állammániás, központosító erőpolitika szintén nem a szülőföldön való boldogulást és védelmet szolgálja. Az áldozati szerep túltolt, ezért fals hangoztatása helyett pedig jó lenne végre meglévő szerepükhöz alkalmazkodni Európán belül. Mert egészséges nemzettudat, olyan van, csak nem sikerült még megtalálnunk.