Boris Johnson határozott lépést tett a legelegánsabb és régóta legnyilvánvalóbb megoldás felé: felállítani a vámhatárt az Ír-tengeren.
Mary Dejevsky, 2019. október 11. péntek, 00:04
A botrányos brexiter szlogen, miszerint „nem azért nyertünk meg két világháborút, hogy aztán egy fritz (azaz Angela Merkel) lenyomjon minket”, ma már történelem. Ám maga a tény, hogy valaki erről egyáltalán úgy gondolta, hogy jó ötlet lesz terjeszteni, rámutatott valamire, amit a kontinensen már régen tudtak rólunk: a britek – különösen az angolok – történelmi tapasztalata és kialakult önképe nagyon eltérő Európa többi népétől. Ezen belül is a világháborúk, különösen a második, igencsak meghatározóak a kérdésben.
Nem sínylődtünk ellenséges megszállás alatt (leszámítva a Csatorna-szigeteket, még ha ezt szeretjük is gyorsan elfelejteni). És nem is éltünk át vereséget (hacsak nem számoljuk ide Hongkong, Szingapúr vagy Burma elvesztését, amit szintén nem emlegetünk szívesen). Sőt még a Dunkerque-i visszavonulás is hazánk dicsőséges fejezetei között szerepel.
Képek: Észak-Írország a Brexit előtt.
A béketeremtési tapasztalataink is eltérőek. A tenger biztonságos ölelésében nem kellett kompromisszumok sorát megkötnünk, ami a változó szárazföldi határok között és a sokszínű népességgel együtt élő országokban elkerülhetetlen volt. Persze nekünk ott volt Írország meg Észak-Írország, de az teljesen más. Ugye?
Ennek ellenére Írországot sokáig csupán Nagy-Britannia nyúlványának tekintettük (mint ahogy néhányan ma is), és csak a háború után vált önálló köztársasággá és ENSZ-taggá. Majd egy olyan konfliktust, amit a világ más részein polgárháborúnak vagy gyarmati háborúnak hívnának, Londonban és Belfastban egyszerűen csak „zűrök”-nek („The Troubles”) kereszteltek.
A Brexit-tárgyalások végjátékához érve a Merkel-plakát és a szárazföldi határ ügye még mindig is releváns. Sőt kapcsolódnak is egymáshoz, már ami a háborús örökségünket és az országhatárok működésének figyelmen kívül hagyását illeti.
Amikor a Brexit mellett kampányoló Leave.eu mozgalom vezetője, Arron Banks elnézést kért, amiért túl messzire ment a Merkel-plakáttal, azért még hozzátette, hogy – hivatkozva egy Downing street-i szóbeszédre egy, a brit miniszterelnök és a német kancellár közötti állítólagos telefonbeszélgetésről – „az igazi botrány az a német javaslat, ami leválasztaná Észak-Írországot az Egyesült Királyságról”.
Nem teljesen világos, hogy egyáltalán elhangzott-e ilyesmi abban a beszélgetésben, így legfeljebb csak a pletykára tudunk hagyatkozni. De ha volt, akár burkoltan, vagy éppen finoman célozva? Ha mondjuk Merkel udvariasan megemlítette, hogy ez az egyetlen módja a jelenlegi helyzet feloldásának, amivel Észak-Írország a vámunióban és az EU egységes piacában maradhat, az többé-kevésbé még igaz is lett volna. És ez itt a lényeg.
A huszonegy évvel ezelőtti „nagypénteki egyezmény”, ami végre egy nehezen kiharcolt békét hozott Észak-Írországnak, épp annyira múlt a sikeres diplomácián, mint néhány lehetőség kikerülésén. Ahogy Peter Kellner elemző nemrég remekül összefoglalta: a „két ország, egy gazdaság” elvén alapult, ami csak azért volt lehetséges, mert mind Nagy-Britannia, mind Írország tagja volt az Európai Uniónak.
Ha Nagy-Britannia kilép az Unióból – feltételezzük, hogy ki fog – ez a berendezkedés nem lesz többé tartható. Az Uniónak meg kell védenie az egységes piacát, másrészt Nagy-Britannia már kifényesítette a kereskedő-nemzet történelmi ethoszát, ami majd a Brexit után újjáéledhet, és ismét jobb és előnyösebb üzleteket köthet más országokkal.
Ebbe akár még egy felszabadítási narratívát is bele lehet látni. Ám a Brexit utáni kereskedelmi határ Írországgal már olyasvalami, amit nem lehet elsumákolni.
Theresa May megpróbálta átnyomni a kört a négyzeten, és tartósítani a status quo-t, Boris Johnson és az igazi brexiterek háttérben tartásával. Ám Johnson a maga részéről másvalamit javasolt: a vámhatártól eltérő, sajátos vámkonstrukció bevezetését, miközben Észak-Írországban mezőgazdasági és egyéb termékek tekintetében továbbra is az uniós szabályozások maradnának érvényben.
Ehhez olyan külön engedmények kellenének, amikbe sem Írország, sem Brüsszel nem akar belemenni. Dublin semmilyen vámkonstrukcióról nem akar hallani, míg egy ellenőrzés nélküli határ az EU számára elfogadhatatlan. Önmagában Johnson felemás megoldási javaslata meg csak arról tanúskodik: a briteknek mennyire ismeretlen a szárazföldi határ műfaja. Vagy van határod, vagy nincs. Tengeri határoknál ez aránylag világos, ám ha két ország különböző kereskedelmi és szabályozási rendszereknek a tagja, ugyanezt az egyértelműséget kell átültetni a szárazföldre is.
Valójában – és ezt csak nagyon halkan mondjuk ki – Johnson határozott lépést tett a legelegánsabb és régóta legnyilvánvalóbb megoldás felé: felállítani a vámhatárt az Ír-tengeren. Kicsit visszavett belőle, felvarrta, például az észak-írországi hatóságoknak adott garanciákkal és jogkörökkel. Ráadásul még a helyi brit unionista DUP pártot is maga mellé tudta állítani.
Hogy Johnson tud vagy akar-e ennél továbbmenni, már egy másik kérdés. Amilyen kézenfekvő megoldás lenne egy tengeri határ bevezetése, épp annyira magától értetődőek azok az ellenvetések, amik brit részről majd fölmerülnek. Nem csak a DUP – konkrétan Észak-Írország kormányzó pártja – fog ennek nekimenni, hanem azok az angol és skót parlamenti unionista (azaz Észak-Írország elszakadását ellenző) parlamenti képviselők is, akik a tengeri vámhatárban a Brit-sziget és Észak-Írország eltávolodását is látnák. Ráadásul a Brexit támogatása és az unionizmus eszméje (ami tehát itt NEM EU-pártiságot jelent, sokkal inkább a nacionalizmushoz hasonlít – a ford.) a brit parlamenti képviselők esetében általában kéz a kézben járnak.
A konzervatív párti szavazók körében azonban kissé más a kép. A YouGov közvéleménykutató júniusban kimutatta, hogy a válaszadók többsége számára az ország egységének a fenntartása fontosabb, mint az EU-ból való kilépés. Ám amikor azt kérdezték, hogy a kettő közül melyiket választanák, akkor kétharmaduk a Brexitet választaná akkor is, ha az Észak-Írország elvesztésével járna.
Észak-Írországban hasonló a helyzet, bár más okokból kifolyólag. Habár a DUP a Brexit-népszavazáson a kiválás mellett kampányolt, és a 2017-es választások után is a Westminster – a londoni parlament – legnagyobb észak-írországi pártja maradt, az országrész többsége ugyanezen a népszavazáson 56-44 százalékos arányban a maradás mellett döntött – azaz jó néhányan a voksukkal átlépték a berögződött vallási-politikai kereteket.
A demográfiai folyamatok alapján valószínű, hogy a DUP hamarosan elveszítheti a legnagyobb párt pozícióját, ezzel együtt a közvélemény-kutatások is azt mutatják, hogy ha az Ír-szigeten belüli szárazföldi határ és az Ír-tengeri vámhatár között kéne választani, egy szűk többség az utóbbi mellett állna ki. Tehát egy tengeri vámhatárról szóló brit-EU megállapodás emiatt sem lenne lehetetlen.
A parlamenten is át lehetne tolni – legalábbis ideig-óráig. Ugyanis az unionistáknak abban viszont teljesen igazuk van, hogy Észak-Írország és Brit-sziget közötti kötelék lazulása teljes elszakadáshoz, majd a későbbiekben egy egyesült Írországhoz vezethet.
Ha ez megtörténik, akkor nem a Brexit lesz ennek az oka, hanem sokkal inkább a nagypénteki egyezmény, ami a szárazföldi határt láthatatlanná tette és megadta az összetartozás érzését. Ez az, ami miatt Észak-Írország az EU-ban maradás mellett szavazott, és ami idővel a sziget egyesüléséről szóló népszavazáshoz is vezethet. Amit viszont a Brexit eredményezett, az az Egyesült Királyság választás elé állítása: ha el akarja hagyni az Európai Uniót, akkor előbb vagy utóbb Észak-Írországtól is búcsút kell vennie.
