Próbáltuk már összefogással, meg anélkül, próbáltuk már közös listával, meg próbáltuk koordinált jelöltállítással, próbáltuk háttérben leboltolva és szavazókkal előválasztva. Próbáltuk Momentummal és anélkül, LMP-vel és anélkül, Jobbikkal és anélkül, Karácsonnyal és anélkül, MZP-vel és anélkül - mégis mindig ugyanaz lett az eredmény. Mint a viccbeli Kohn, amikor a rabbinak panaszolja, hogy döglenek a libái, a rabbi pedig ellátja egy csomó nem működő tanáccsal, majd mikor az össze liba megdöglött, a rabbi csak ennyit mond:

"Kár. Pedig lett volna még pár jó ötletem."

Vagy eszünkbe juthat a másik vicc is, amikor a munkásember felesége várandós, de nincs pénzük babakocsira, ezért az ember mindennap hazahoz egy alkatrészt a gyárból, hogy abból építsen egyet. Aztán ez mégse sikerül sehogy, a munkás pedig értetlenkedik:

"Nem értem: akárhogy rakom össze, mindig tank jön ki belőle."

Semmi biztosíték nincs arra, hogy más felállásban, más összefogással, más pártokkal, más vezetőkkel, akár más miniszterelnök-jelölttel más eredmény jött volna ki. A 2019-es budapesti, valamint más városokban is sikeres összellenzéki összefogás után teljesen kézenfekvő volt, hogy majd 2022-nek is a végre bevált recept szerint kell nekimenni. Ráadásul az előválasztás intézménye is bejött, hiszen az a Karácsony Gergely lett végül a főpolgármester, akit a polgárok jelöltnek választottak. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy ugyanezt a módszert kell országosra kiterjeszteni. Nem az összellenzék hibája, hogy ez nagyban már mégse jött be.

Lehet, hogy egy sikeresebb, összeszedettebb kommunikáció tudott volna hozni még pár százalékot, de a vidéki választókerületek nagy részében összehozott 60-30-as Fidesz-ellenzék százalékarányt aligha lehetett volna megfordítani. Akkor se, ha Dobrev Klára a csúcsjelölt. vagy bárki más MZP helyett. (Elképzelem azt a fanatikus gyurcsányistát, aki csak akkor hajlandó egy ellenzéki összefogásra szavazni, ha azt Gyurcsány Ferenc vagy Dobrev Klára vezeti. Ha abban csak egy külügyminiszteri szék a legtöbb, ami kinéz, akkor inkább leszavaz a Fideszre. Van ilyen?)

Huszonéves mondás, hogy Magyarországon választásokat nem megnyerni, hanem elveszíteni szoktak. Egyedül a Fideszen múlik, hogy mikor fúj ki. Egyszer alighanem ez is bekövetkezik, de a NER láthatóan jól tartja magát. Pontosan ki van számolva, hogy kitől mikor mennyit kell elvenni, majd abból mikor s mennyit kell visszacsöpögtetni; mikor kiket kell felkarolni vagy cserben hagyni; mikor kiket kell utálni, kik ellen kell uszítani, kik ellen kell megvédeni a magyar anyaföld tisztaságát. Mostanra pedig ezek az intézkedések egy magától működő, újfeudális rendszerbe értek, ahol az ember örül annak, amije van: minél nyomorultabb, annál jobban örül, és annál kevésbé képes perspektivikusan gondolkodni - csupán örül a rezsicsökkentésnek, a közmunkának, a hatósági áras csirkefarhátnak, és el se tudja képzelni, hogy lehet ennél szebb élet is. És ami a legszomorúbb, hogy igaza is van, hiszen jelenlegi állapotok mellett az ellenzék sem tud ennél jobb életet ígérni, főleg amíg a központi kasszakulcs a NER különböző pénztárosai kezében van.

Szóval ha felelőst kell keresni a negyedik kétharmadért, akkor csak a Fidesz az, pontosabban az ország berendezkedését kitaláló és irányító belső kör. Jelenleg nincs az a taktika és kommunikáció, ami rajtuk át tudna gázolni. Adja magát a kérdés, hogy akkor hát hogyan tovább az ellenzéki pártoknak - még inkább hogyan tovább az ellenzéki szavazóknak, akik már egyre kevésbé tudják elviselni az országot beterítő, egyre inkább fojtogató légkört? Erre természetesen szintén senki nem tudja a választ - aki azt állítja, hogy tudja, az hazudik - de azért lehet gondolkodni különböző stratégiákon.

1. Föl kell találni a csodafegyvert. Biztos van ilyen is, amit megfelelő pillanatban be kell dobni, és akkor borul az egész NER. Ám hogy egy ilyen hogy nézne ki, jelenlegi agyunkkal elképzelni se lehet, így az ezen való agyalás ennél a pontnál meg is áll.

2. Csöndben várni, hogy jön egy infarktus, egy agyérgörcs, egy merénylet, netán egy jól irányzott hátbaszúrás - egy majdnem hatvan éves, láthatóan egészségtelen életmódot folytató, pár év alatt kórosan elhízott embernél ezek bármikor bekövetkezhetnek, főleg a hatalom csúcsán, de erre sem érdemes különösebben számítani. A gonoszság tartósít, ezt másnál is láthattuk.

3. Fogadjuk el, hogy ilyen ez az ország. Ez egy tekintélyelvű, feudalista társadalom, ami örül, hogy megtalálta a neki való uralkodót. Aki meg nem akar ebben az örömben osztozni, az ne is reménykedjen váltásban, és annál kevésbé lesz fájdalmas a sok pofára esés. Inkább nézzünk szembe a bejegecesedett politikai viszonyokkal, önnön kisebbségi létünkkel, és ebből próbáljuk kihozni a legtöbbet. Például örüljünk Budapestnek, Szegednek, Pécsnek,  próbáljuk ezeket megtartani, és készülni az önkormányzati választásokra, ahol nagyobb sikereket tudunk elérni - de ne reménykedjünk fölöslegesen választási győzelmekben, vagy számottevő parlamenti ellenzékiségben. 

Ennek a stratégiának hátránya az, hogy igazán csak akkor tud érvényesülni, ahol a hatalom meghagyja a szelepeket és a tereket a normális létezésre. De amikor a budapestiek naponta a bőrükön érzik, hogy a hatalom a saját városukban fitogtatja az erejét, és hoz az ő jól artikulált akaratuk ellenére rájuk közvetlenül kiható döntéseket: elveszi a zöldterületüket, és oktrojál rájuk gigantikus fallikus építményeket. Nem beszélve az oktatás és egészségügy lezzüllesztéséről, a kormányzat bel- és külpolitikájáról, és a folyamatosan a levegőben lógó Huxitról, amik mellett nem lehet erkölcsileg elmenni csak azért, mert van egy pár képviselőnk és kerületi polgármesterünk.

4. Végre megfogadjuk azt az örökbecsű mondást, hogy a vidék nélkül nem lehet választást nyerni. (Ha meg valahogy mégis lehetne, akkor az olyan szétszabdalt, két részre szakadt országot eredményezne, amit senki nem tudna kormányozni.) El kell kezdeni pártot, mozgalmat építeni - csak kérdés, hogy lenne-e erre befogadókészség? Ha most el is kezdenénk, akkor is ez olyan hosszú és nehéz munka lenne, ami 2026-ra még semmi kézzelfoghatót nem hozna. Ezért az főleg kérdéses, hogy ki lenne az, aki a nevét, arcát, presztízsét, egzisztenciáját,  megítélését, megélhetését adná ahhoz, hogy a saját, állampártilag a segglyukig ellenőrzőtt kis mikrokörnyezetében ellenzéket építsen. Jelen állás szerint kábé senki.

Jelenleg az összefogás ismét utópia lett. Most ismét az egyéni építkezés, újrapozicionálás korát éljük. Ha befejeződik 2026-ra, ha lesz összefogás, ha akkor nem. Lehet, hogy érdemesebb rögtön 2030-ra készülni - a következő négy-nyolc-húsz év túlélési stratégiáját meg majd kitaláljuk akkor.