Egy jobb világ
Hævnen / In a Better World
Susanne Bier
2010
Az Oscar-díjak között a legkülönlegesebb kategória rendszerint a legjobb külföldi filmé. Itt nem a halivúdi csilivilit értékelik, hanem azt, ha valaki minél kevesebből tud mesterművet kihozni. Ami film a legjobb tíz, majd legjobb öt közé bekerül, rossz már nagy valószínűséggel nem lehet, de a százötvenes listán is találhatunk gyöngyszemeket. Mégis csoda, hogy az elmúlt tizenpár évben - Lars von Trierrel és a Dogma 95-tel - új lendületet vett dán film azóta még egy szobrot sem vitt haza. (Nota bene: korábban két egymást követő évben: 1987-ben és '88-ban is dán mű nyert: a Babette lakomája, illetve a Hódító Pelle. Kosztümös, történelmi filmek terén korábban sem kellett félteni a skandinávokat.)
Susanne Bier is von Trier köpönyegéből bújt elő, a nagy befutását (Hogy szeretsz?) is még Dogma-filmként forgatta, majd az azóta már remakeolt Testvéred feleségéttel, illetve az Oscarra jelölt Esküvő utánnal folytatta. Amerikában is készített egy nálunk talán be se mutatott alkotást Halle Berry-vel és Benicio del Toro-val, de eddigi szakmai csúcsát kétségkívül az Egy jobb világgal és a vele idén már tényleg elnyert Oscarral érte el.
Eddigi műveitől nem meglepően: mi másról is szólna, mint az erőszak és terror emberi következményeiről? Lényegében már az elején, in medias res eljut az örök kérdéshez: az erőszak az előző erőszakot megfékezi vagy újjászüli? Félreértés ne essék: nem állásfoglalás a békesség mellett és nem tanmese a szeretet mindent elsöprő erejéről. A kérdés inkább így hangzik: az erőszak mikor fékező és mikor öngeneráló hatású? Mindez különböző szinteken és egymásba fűződő helyzetekben: a gyerekekben rejlő erőszaktól kezdve, a felnőttek primitív kakaskodásán, valamint a népharagon át az orvosig, akinek esküje és többezer ember élete között kell döntenie. Válaszokat természetesen kapunk, de azt maximálisan a nézőre bízza, hogy azok közül mit fogad el jónak és rossznak. Ez pont az a film, ami után még napokig lehet - és kell is - agyalni. Ám az itt felvázolt cselekvésmodellek támpontot is adhatnak, ha majd egyszer nekünk is döntenünk kell erőszak és megalkuvás között.
A dán film ismerőinek az felvonuló arcok ismerősek lehetnek - első sorban Ulrich Thomsen, aki nélkül dán film gyakorlatilag nem létezik (az Ópium óta pedig már a magyar film sem idegen tőle). Igaz, most csak mellékszerepben láthatjuk, de külön jó pont, hogy nem akar mindenkit lejátszani a színről. A két gyerekszereplőről se feledkezzünk el, különösképpen a főkolompos kissrác alakítójáról, aki a jólfésült okostojás, az elesettek védelmezője és a piti agresszor karaktereit szinte pillanatonként váltva képes felvonultatni. Suzanne Biertől pedig kíváncsian várjuk, más témakörökből mit tud kihozni, mert ebből most bemutatta a maximumot. Vagy mégsem? Kíváncsian várjuk, addig is gondolkozunk. Most egy darabig biztos lesz min.
