Dopeman megkapta: provokatív akart lenni, és lám, sikerült. Jobban is mint gondolta, hiszen Bazmeg! című számára a jobboldali sajtó hamar felfigyelt, és érkezett is annyi följelentés nemzeti jelkép megsértéséről*, hogy a független magyar ügyészség már nyomozást is indított az ügyben. (Érzékenyebbek kedvéért: fentebbi csúnya szó jelen bejegyzésben is elő fog még párszor fordulni, én meg nem fogok itt csillagozásokkal pepecselni, előre szólok.) A közvetlen kiváltó ok minden bizonnyal az, hogy Pityinger Lackó nemzetünk himnuszát is beemelte a számába, ami mellett a "bazmeg" szó állandó ismételgetése valóban nem túl dekoratív elem. De magához a Kölcsey-szöveghez nem nyúlt hozzá, nem figurázta ki, nem dolgozta föl, nem torzította el, sőt: éppen a Hymnus szavainak értelmét kiemelve, kontrasztot mutatott a lebazmegezett jelenségekkel szemben. Azok között pedig Dopeman kiosztja az egész magyar politikai életet, fideszestül, emeszpéstül, jobbikostul, elempéstül, orbánostul, kormányostul - és ez még csak az első két sor.

*Btk. 269/A. § Aki a Magyar Köztársaság himnuszát, zászlaját vagy címerét sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ, vagy más ilyen cselekményt követ el, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Valóban, a zenemű szövege nem túl kulturált, és még csak tartalma sincs túl sok, az is demagógia a köbön. Csupán elutasít minden létezőt, akárcsak a Beatrice klasszikusa: a Nem kell, amit be is tiltottak akkoriban. (Bródy János ezért írta heccből ugyanezt a refrént Nagy Ferónak az István a királyba.) De míg anno Feró meghagyta a lehetőséget a bármire gondolásra - addig mi időnkben, amikor mindent ki lehet(ett eddig) mondani, már tényleg nem lenne akkora varázsa a mondanivaló ügyes beburkolásának. A mai popkultúra-fogyasztó már nincs rákényszerítve az agyhasználatra és a mögégondolásra, ellenkezőleg: azt igényli, hogy mindent a szájába rágjanak, mert ami metafora marad, az az életben nem fog hozzá eljutni. Még jó, hogy sanzonbizottság helyett van már médiahatóságunk, ami úgy tűnik, ismét meg akarja ismertetni velünk a hetvenes évek eme különös varázsát.

Dopeman ügyében még csak nyomozás folyik, ami egyrészt az üzeni: a kultúrpolitika minálunk még nem érte el az aczéli mélységek legmagasabb csúcsait (bocs a képzavarért), másrészt viszont láthatóan lelkesen menetelünk afelé. A két szám között persze két nagy különbség van: a "bazmeg" és a Himnusz, de ezek közül egyik használata sem ütközik törvénybe, még ha a Himnusz esetében nemzeti jelképről is van szó. Jelen esetben semmi más nem történt, mint annak egy kreatív(nak szánt) felhasználása, amiben - valljuk meg - mi magyarok nem vagyunk túl sokoldalúak. Főleg, amíg a társadalom egyik hányada a nemzeti trikolórt csak a szittyaturul jelképvilágban tudja elképzelni, a másik hányada éppen ezért inkább irtózik mindentől, ami piros-fehér-zöld, legnagyobb részét pedig az egész nem érdekli, ahogy van. Azok száma elenyésző, akiket komolyan foglalkoztat: hogy lehetne a nemzeti jelképeinket visszafoglalni a szélsőjobbtól, egyúttal pedig a szenttehén-imádat helyett létrehozni egy korral haladó, dinamikus, kirekesztést és nemzeti egoizmust elvető, önsajnáltatás helyett örömteli, álombéli régmúltakba révedés helyett fejlődőképes és reális nemzettudatot, ehhez igazodó jelképhasználattal együtt.

Hogy Dopeman alkotása mennyire passzol ebbe bele, az jó kérdés, de megítélni nem az állam dolga.  Hogy a szubjektív tetszésünket mennyire nyerte el, az pedig mindenki egyéni magánügye. Amit megsért, az - a szép magyar beszéden kívül - egyedül a jobboldal magának formált joga a nemzeti jelképek, így a Himnusz fölötti rendelkezésre is. Persze ha a temérdek bazmeg nem lett volna benne a dalban, talán a Himnusz sem tűnik fel még őnekik sem (és fordítva: Himnusz nélkül a bazmegek), vagy legalábbis nem tudnának semmit se felhozni a dal ellen. És most sem tudnak mást, legfeljebb a jóízlés megsértését, és azt is csak a folyamatos bazmegelésre tudják ráhúzni, ami lehet bármilyen visszataszító, nem feszeget törvényi kereteket, a Himnuszt pedig teljesen békén hagyja, nemhogy a méltóságát megsértené. A Himnusz (és a Szózat) szerzői jogait kisajátítani és piti politikai csatározásokhoz felhasználni - nos, az bizony jóval gyomorforgatóbb.