Tudjuk, a Kossuth-díjakat minden évben általában azoknak adják, akik valami miatt picit közelebb állnak az aktuális kormány szívéhez. Ám ez egy percig nem jelenti azt, hogy akik kapják, azok ne érdemelnék meg. Erre a legjobb példa idén Demjén Ferenc és Ákos, akik soha nem titkolták a pártállásukat, de azt semmiképpen nem lehet rájuk fogni, hogy csak ezért kapták volna a szobrot és a vele járó pénzösszeget. Bőven tettek ők le annyit az asztalra. Az az alázat pedig külön csodálatos, ahogy Ákos az Index-videó első tizenkét másodpercében dedikáltatja a - valóban magyar zenei mérföldkő - Fújom a dalt az idősebb és tapasztaltabb kollégával.

A mai különböző gyűlésekről írnak elegen elég helyen, nagy meglepetést meg nem hozott egyik sem. Legfeljebb hogy az állami ünnepséget idén egybegyúrták a kormánypárti demonstrációval, a köztévé pedig élőben közvetítette. Még jó, hogy Magyarországon totális médiaszabadság- és függetlenség honol, mert el se merem képzelni, hogy nézne ki, ha még az se lenne? A lényeg, hogy a lengyel szakadárpárt aktivistái jól érezték magukat, és Orbán Viktor jófejségből mondott egy mondatot lengyelül is, értsenek ők is valamit a beszédéből. Ne álljanak úgy ott, mintha magyarok lennének. (Állítólag voltak közöttük litvánok is. Na ők mennyire örülhettek.)

Búcsúzóul pedig álljék itt egy üzenet, amit talán sehol máshol nem tudnak jobban, mint a határainkon túl élő magyar közösségekben: