A mai nap szomorú aktualitása: 1943. január 12-én indult meg a doni offenzíva, ami a II. magyar hadsereg többsége, legalább százhúszezer katona és munkaszolgálatos halálát eredményezte. De ez idén valahogy más, és nem csak azért, mert a kerek hetvenedik évforduló. Azért is, mert hosszú idő után most esik róla ismét komolyabb szó, hogy kik is voltak a katasztrófa valódi felelősei? A Don-kanyart a rendszerváltás óta már nyíltan tarthatjuk számon nemzeti tragédiáink között is az egyik legsúlyosabbnak, de eddig az olyan nézőpontok voltak a jellemzőek, ami a magyar katonákat az ezeréves határok hős védelmezőinek állították be, és nem egy embertömegnek, akiket gyakorlatilag egy szál ingben küldtek ki az orosz télbe, teljesen fölöslegesen. (Sára Sándor túlélőkkel készült interjúit most éppen a Duna televízió vetíti szerdánként, azokból remekül le lehet vonni a logikus következtetéseket.)
Fotó: id. Konok Tamás + Index
Idén – talán a kormányoldal által nyomatott Horthy-kultusz, szoborállítások és utcaátnevezések valamint, valamint a Kossuth tér átépítésére a dicső 1944-es állapotára – ismét a közbeszéd része lett, hogy ki is volt ez a vitéz nagybányai, és mit tett le az asztalra? Ilyenkor pedig a Don-kanyart sem lehet kikerülni, és azt sem, hogy ebben a háborúban bizony Magyarország volt a támadó fél, tehát nyilván nem a szovjet vörös hadsereget kell hibáztatni, hogy védeni merészelte a saját hazáját. Azon már inkább el lehet gondolkodni, hogy ha a második világháborúban a náci Harmadik Birodalom és csatlósai voltak a rossz oldal, és a szövetséges erők a jók (remélem, ezt nem kell külön bizonyítgatni), akkor a Szovjetuniót ebben hová kel tennünk? Hiszen a sztálini rendszer semmiben nem volt jobb a hitlerinél, sőt ugyebár kezdetben még szövetségesek is voltak. Továbbá Sztálinnak ugyanúgy megvoltak a tervei Németország leigázására, és minden bizonnyal a közbeeső országokéra.
Elég skizofrén helyzet, hogy az a hadsereg, ami legyőzte a nácizmust, elhozta a békét, felszabadította a gettókat és a koncentrációs táborokat, megmentett több ezer, sőt talán több millió életet, ugyanez a hadsereg kifosztotta a padlásokat, megerőszakolta a nőket, és elhozott egy újabb megszállást, egy újabb, fasisztoid politikai rendszerrel. A fosztogatásért és az erőszakoskodásért persze a szovjet hadseregben is hivatalosan fejbelövés járt, de az ezek fölötti szemet hunyások és az eltussolások az egész szervezetet felelőssé teszik. (Erről szintén Sára Sándor készített ütős filmet, A vád-at.) Most nyilván nem a szovjet kiskatonáról beszélek, aki azt se tudta, hol van, és talán már soha nem is látta viszont a családja. Ugyanis a magyar társadalom és a magyar hadsereg sajnos nem volt képes – és valljuk be: nem hajlandó se nagyon – megvédeni az országot a nácizmustól, ezért a szovjet kiskatonáknak kellett elvégezniük ezt a munkát is. Ők meg is érdemelnék a hősi sírokat, a Szabadság téri emlékművet, meg az Osztapenko-szobrot a Budaörsi úton.
És ugyanígy – sőt a mi részünkről még jobban – megérdemlik az elesett, éhen halt, megfagyott magyar katonák és munkaszolgálatosok a méltó megemlékezést. Az pedig nem egy hősi ének, legalábbis nem abban az értelemben, hogy ők ott Ukrajna közepén valami nagyra lettek volna hivatottak – hacsak arra nem, hogy a maguk és egymás életét mentsék és épségben hazajussanak. Ugyanígy minden német településen található vaskeresztes háborús emlékmű az elesetteknek, pedig ott még annyira (semennyire) sem él nosztalgia a hitleri idők után, mint nálunk. Sőt a német társadalom már a háború vége óta Hitlert tartja a saját pusztulásuk felelősének – no meg saját magát, hogy hagyta, hogy mindez megtörténjen. Itt lenne az idő nálunk is átfogóan végiggondolni, hogy mik – és kik! – vezettek egy eleve sikertelenségre ítélt háborús szerepvállaláshoz, a magyar lakosság egytizede kiirtásához, a Don-kanyarbeli tragédiához, majd az utolsó értelmetlen hősködésnek: a kétezer magyar (és tizennégyezer német) életét követelő, budai kitörési kísérlethez. Csak így előzhetjük meg, hogy a történelmi bűnökbe és hibákba ismét belefussunk. Emlékezzünk!
