Szombaton elkezdődött, és immár a felénél is túl van a 2013-as Titanic filmfesztivál, ezúttal sorrendben a huszadik. A világ független filmjeinek legjava ismét eljött négy budapesti moziba (Uránia, Puskin, Toldi, Örökmozgó), hogy a sok csilivili mellett azt is lássuk, mi történik Halivúdon kívül. Sajnos távol-keleti filmből idén csak kettőt láthatunk, de csehből annál többet, hiszen az idei meghívott ország Csehország, ami külön szekciót kapott. Akárcsak az ír, a skandináv vagy az amerikai alkotások, nem beszélve a többi, tematikusan összeválogatott (zene, bűnözés) darabról, és idén feltűnően sok második világháborús témájú film is műsorra kerül. Egyetlen embernek természetesen lehetetlen mind a hatvan-valahány filmet megnéznie, de a blogunk írói azért rendesen próbálkoznak. A lista természetesen folyamatosan bővül, érdemes lesz vissza-visszatérni!
The Master – Az idei fesztivál nyitófilmje kifejezetten erős darab, és nem is lehet teljesen ráhúzni a független filmes kategóriát, de a main stream-eset sem. Hiszen elég különös egy depressziós, alkoholista, és egyébként is primitív, bunkó háborús veterán szemével nézni az őt körülvevő világot. Feddie (Joaquin Phoenix) a csendes-óceáni hadszíntérről hazajőve nagyon nem találja a helyét, ide-oda csapódik, majd egyik reggel egy tengerjárón ébred, amin egy furcsa közösség utazik, egy furcsa spirituális vezetővel (Philip Seymour Hoffmann). Bár a vezető tanai elég gyenge lábakon állnak, a személyes sármja van akkora, hogy egy egész szektát egyben tartson, és még Freddie is megtalálja azt a kötődést, amire vágyik. A sok gyönyörű lány ellenére ez a két férfi viszi a hátán az egészet, ők meg is érdemelték az Oscar-jelölést, de történések híján ez nem elég bő két óra lekötéshez. A fesztivál 5-ös osztályozós skáláján egy 4-es, de csak P.S.H. miatt.
Lidice – A második világháborúban elpusztított cseh falu történetét alighanem mindenki ismeri: az ellenállók merényletben megölték Heydrichet, a Cseh-Morva Protektorátus német helytartóját – erre válaszul a nácik rámutattak Lidicére (mai napig nem lehet tudni, miért pont) és lerohanták: a férfiakat kivégezték, a nőket lágerbe zárták, a gyerekek egy részét német családoknak adták örökbe, a többieket elgázosították, a falu házait pedig porig rombolták. Ennek a településnek állít emléket ez a mű, ha csak fiktív egyéni sorsokon keresztül is. Kicsit sablonos, kicsit cseppfolyós, és egyáltalán nem független film, hanem egy színes, szélesvásznú, nemzeti emlékmű. Ezt az eszmei célt értékelve adtam neki 4-est.
Shopping Tour – Ami nekünk volt Bécs a nyolcvanas években, az a szentleningrádiaknak Finnország, és még ma is. Egy ilyen bevásárló-társasutat láthatunk egy anya és kamasz fia (pontosabban a srác kamerás mobilja) szemszögéből – majd amikor a bevásárlóközpontban az amúgy kedves és vegetáriánus finnek vámpírzombivá változva nekiállnak felzabálni az orosz turistákat, onnantól egy picit más irányt vesznek a történések. Blair Witch Project-paródia Kelet-Európából, enyhe társadalomkritikával, már ami az oroszok plázamániáját és a finnek már-már gyanús tisztaságát és pedantériáját illeti. Az állandóan mozgó kamera szélesvásznon elég zavaró, egyébként ebben a minimálhorror műfajban nem lehet nagyot hibázni, de sok mondanivalót belepasszírozni se. Mindezekkel együtt toltam rá egy 3-ast.
Miss Blue Jeans (Miss Farkku-Suomi) – Finnországban a hetvenes években jócskán be volt szorulva nyugat és kelet közé: például nem volt lehetetlen nyugati lemezeket beszerezni, de azért megvolt, mivel lehet igazán menőzni és felkelteni a gimis osztály legjobb nőjének figyelmét. Az addig csendes és visszahúzódó Välde ennél is továbbmegy: bandát alapít, majd Lou Reed nyomán megtalálja a saját new wave-punkos stílusát, és már meg sem áll a csúcsig: a körzeti rockfesztivál nagyszínpadáig. A saját zenével pedig a saját egyéniségét is megleli, persze közben minden kötelezőn átmegy, amin az efféle tinis felnőtté válásos filmekben át kell. Ez abból is az abszolút szerethető mozi, és ismét csak ki kell emelni a retró hangulatot, a kiváló zenét és a prózában is daloló, csodás finn nyelvet. 5.
Szárazon (Smashed) – Katie kiváló tanítónő, és alkoholista. Amikor egyszer elhányja magát az osztálya előtt, azt hazudja, hogy terhes, és ezzel máris olyan helyzetbe kormányozza magát, ahonnan majdnem nehezebb kijönni, mint magából az alkoholizmusból. Nem, ez a film nem az alkoholizmusról szól, hanem egy csodás lányról, és az ő egymást keresztező, emberi konfliktusairól. A főszerepben Mary Elizabeth Winstead tündököl, aki már megfordult pár halivúdi nyálban, de ebben most bájosabb, mint bármikor - de azért A segítségért Oscart kapott Octavia Spencert se felejtsük el megemlíteni. Tanulságos, de véletlenül se moralizál, hanem ellenkezőleg: kellemesen szórakoztat, közben emeli a lelket. 5.
Halovány (Livide) – Igen, van olyan is, hogy francia horror, és nem is rossz. Csak kell hozzá egy évtizedekkel ezelőtt (rém)mesevilággá berendezett ház egy erdő közepén, amelyet csak egy kómában fekvő, százéves öregasszony lakik. Ezért is gondolja három suhanc, hogy jó ötlet lesz ide betörni, de aztán csúnyán pórul járnak, ahogy az várható. A pazar díszletekben lehet gyönyörködni és borzongani egyszerre, de a sztoriból többet is ki lehetett volna hozni. Kicsit sok volt benne a számítógép, meg A körre való utalás, de voltak benne egészen jó ötletek (mint a plakáton is látható zenélő doboz, valódi balerinával). Így adtam rá 4-est.
Köszönöm, jól (Ďakujem, dobre) - A másik teremben épp ugyanakkor kezdődött a Családi tűzfészek, kicsit meg is inogtam a pénztárnál - pedig műfajban ez is méltó követője, csak jóval frissebb és a mai ember számára érdekesebb kiadásban. Dokumentarista keresztmetszet közép-kelet európai emberek mindennapjairól, ami akár bármelyikünkéi is lehetnének - valahogy mégis képes lekötni. Talán mert azokba az intim, emberi helyzetekbe láthatunk bele, ahol nem lehetünk ott, pedig valójában kíváncsiak vagyunk rá, hogy mások között iylenkor mi játszódik le. Közben a főszereplők - egy szétesőben lévő szlovák-magyar vegyes család - annyira közel kerülnek hozzánk, hogy végül a lakodalomban már mi is mint régi jó ismerősökkel mulatunk velük együtt, a magunk keserédes módján.
Az Uránia nagyterme szellősen bár, de megtelt, és a közönség összetétele is kicsit más volt, mint általában a többi alkalommal. Például érezhetően sok volt az idősebb ember, nekik valószínűleg a "szlovákiai magyar" volt a hívószó. A film után Prikler Mátyás rendező és Mokos Attila főszereplő válaszolt a kérdésekre, amik jórészt a film kétnyelvűségéről szóltak, például hogy az mennyire volt tudatos, vagy hogy fogadta ezt a kinti sajtó? A válasz lényegében az volt, hogy sehogy: náluk ez a természetes, ott ez nem téma. Volt is nagy meglepődés, hogy más országokban különböző népek és emberek magától értetődő békében tudnak együtt élni, ők az újságban nem ezt olvasták. Szóval jól tették, hogy eljöttek, rólam nem is beszélve. Ennél egyértelműbb 5-öst idén még nem is adtam.
Ororszlánszívűek (Til ungdommen) - Csodálatos ország ez a Norvégia. Ott tényleg van értelme politikával foglalkozni. Minálunk mindenki azon izgul, nehogy valaki bevigye a politikát az iskolákba, odaát meg pont arra törekednek, hogy a gyerek minél korábban megismerje, és elsajátítsa azt a felelősséget és kultúrát, ami szükséges egy demokrácia működéséhez. Ezért ott minden választás előtt fél évvel kerül sor a diákválasztásokra, ahol már a középiskolások is eldönthetik, a diákparlamentben melyik párt ifjúsági szervezete képviselje őket. Ebben a dokufilmben közülük is a négy legnagyobb párt egy-egy fiatalját követhetjük nyomon, hogyan készülnek fel egy nagy, közös vitára - amit aztán az utoyai vérfürdő keresztülhúz. (Erről aztán a munkáspárti lány meséli el hátborzongató élményeit.) Persze ott még a bevándorlás-ellenesként és rasszistaként kezelt Haladás Párt is jóval színesebb és européerebb, mint a mai magyar jobboldal bármely tömörülése, és az is egyértelmű számukra, hogy nem élnek vissza a másik tragikus helyzetével, hanem még ellenfélként is segítik egymást, és ha kell, sírnak is egymás vállán. Ugyanis ők már régen tudják: ők ugyanahhoz az ifjúsághoz tartoznak, legfeljebb egyes kérdésekben másképp vélekednek, de éppen ettől megy előre az ország. Lélekmozgató, megríkató, felemelő. Nem lehet kérdés, hogy óriási 5-ös.
Hogyan kövessünk vadidegeneket? (How to Follow Strangers?) - Van ez a Brooklyn, abban lakik egy csaj, aki találkozik egy sráccal, aztán nem találkozik, aztán mégis, aztán összejönnek, aztán mégsem, közben beszélget emberekkel mindenféle dolgokról. Lényegében tök érdektelen emberek tök érdektelen élete, minden mögöttes mondanivaló vagy eszmei tartalom nélkül. Chioke Nassor rendező (feka srác, tök jó arc) saját elmondása szerint is csak a környezetében lévő emberek viszonyát próbálta felvázolni, ami ismerősök esetében még talán érdekes is lenne, de számunkra vadidegen - és még csak nem is különösebben szimpatikus - emberek esetében sajnos nem az. Hiába tetszett a közönség hangadóinak, számomra ez volt a fesztivál mélypontja. 2-es. (Egyest csak akkor adok, ha az tényleg olyan, hogy masszívan kaparom tőle a falról a bársonyt. Ilyen is volt egyszer, pár éve, nem is akarok rá emlékezni. Ezen most csak kényelmesen aludtam egyet.)
Nem mondhatom el senkinek (The Unspeakable Act) - Nincs is az a nagykamasz, akinek ne lenne valamilyen érzelmi konfliktusa magával és a környezetével. Szóban forgó lánynak például az, hogy az egyetlen férfi, aki iránt vonzódik, az a saját bátyja. Persze kiderül, hogy ez csak egyfajta kapunyitási pánik manifesztációja, azaz hogy fél az ismeretlentől, ehelyett csak abban találja meg a biztonságot, akit a legjobban ismer. Ennek a leküzdéséről szól a film, azaz egyetlen ember egyetlen problémájáról. Eléggé egysíkú és unalmas, bármilyen nagyobb csavar vagy csattanó nélkül, de legalább szól valamiről. Ezért kapott 3-ast.
iLL Manors - Rázós környék - Bizony, a kábítószer öl, butít, nyomorba dönt, a külvárosokban folyik a drogkartell, hullanak az emberek, kiút csak egyfelé, és aki korpa közé keveredik, azt megeszik - hát még aki oda születik. Ezeket tudtuk eddig is, mégis eléggé elborzasztó szélesvásznon látni mindazt, ami egy vagy két éjszaka alatt egy ilyen helyen lefolyhat. Na jó, egy kiút mégis van, ha valaki híres rapper lesz és keres annyi lóvét, hogy egy ilyen filmet is összehozzon, mint amit ez a Plan B nevű figura most elénk tálalt. Szóval minden rész-sztori és kommentárul szolgáló dalszöveg autentikusnak mondható, és eszerint odalenn a helyzet még durvább, mint elsőre. London, Európa, XXI. század. Az egyetlen baj a darabbal, hogy vagy az általános helyzet bemutatását, vagy magát a sztorit kevesebbre kellett volna venni, mert így túl hosszúvá vált, a két óra az pedig még a mocsokból és is sok. Na meg önsajnáltatásból, hogy "milyen szar nekem, hogy ide születtem", ami lehet igaz, de egy szinten túl már többre is vágyik az ember, ha moziba megy. Ezért kapott 4-est, de abból nagyon erőset.
Mit tettél, Richard? (What Richard Did) - Az ír tizenévesek világa is olyan, mint bármelyik másiké: bulizgatnak, néha lenyúlják egymás nőjét, néha meg ezen összeverekednek. A baj akkor van, amikor egyiküket holtan találják a házibulitól nem messze, és a Richard nevű kamasz sejti: ha ő nem rúgott volna túl nagyot bele, talán még most is élne. Persze ezt igazolni nem lehet, épp ezért a felelősségre vonást is könnyen el lehet kerülni, de attól még belül elrendezni egyáltalán nem egyszerű. Nem túl bonyolult történet, a filmben is inkább a hűvös ír nyár és a még mindig tizennyolcnak kinéző Róisín Murphy (aki éppen ezért szerintem az énekesnőnek csak névrokona). A gyilkosság miatti lelkifurdalás már minimum Hamlet óta örök téma, ezen kívül meg semmi extra, 3.
Ebben az életben (Hvidsten Gruppen) - Dániában a német megszállás viszonylag békésen folyt, a zsidókat már jó előre kimenekítették, a sima dánok meg voltak annyira összetartóak, hogy ha egyiknek-másiknak mégis baja volt a nácikkal, nem rohantak a Gestapohoz följelentgetni egymást. De azért voltak annyira tökösek, hogy szervezzenek némi ellenállást, csak amíg a brit gépek nem jönnek fölszabadítani Európát. Ez már ekkor 1942-43-ban is elég utópisztikusnak tűnt, de azért akadt egy Marius Fiil nevű gazdapolgár, aki maga köré szervezte a kis kelet-jütlandi falujának férfijait, és ők együtt megtettek minden tőlük telhetőt, lazán véve még a halál kockázatát is. Hősi eposz a dán antifasiszta ellenállókról (a hanyatló nyugaton még meg szokás róluk emlékezni) és a dán emberek nyugodt, laza, összetartó mentalitásáról. Felemelő, ugyanolyan vizuális emlékmű, mint a fentebb taglalt Lidice, de ennél több emléket sajnos nem hagy. 4
Lore - Jönnek az amerikaiak, a náci tisztnek és feleségének menekülniük kell, öt gyermeküket pedig elküldik a nagyihoz, az ország másik végébe, a tengerhez. A legidősebb lány, Lore dolga, hogy testvéreit biztonságban elvezesse oda, és mivel már a vonatok sem járnak, gyalog kell útra kelniük. Lore amúgy is abban a korban van, amikor az embergyerek csipája kezd kinyílni - pont amikor a régi világ éppen összeomlott, de semmi újba sincs még kapaszkodni. Közben még egy titokzatos fiú is hozzájuk szegődik, akiről szintén csak annyit lehet tudni, amennyi az arcáról leolvasható. Posztapokalipszikus road-movie-ba ágyazott felnövéstörténet, a csodás Saskia Rosendahl felfedezésével. 5
Folyt. köv.
