Bő egy hónapja történtek a választások. Ennek alkalmából vendégszerzőnk, a Kormányváltó (szándékú) Összefogás egyik aktivistája emlékszik vissza a kampány heteire.
I.
Most már magamhoz tértem, bár eléggé mellbe vágott az eredmény. Azt persze tudtuk, hogy ha legyőzzük a Fideszt, az maga a csoda lenne, de a csodáért is menni kell, és hinni benne. És mi mentünk és hittünk benne. De nem is a vereség esik rosszul, hanem hogy csak alig szerepeltünk jobban, mint négy éve. Persze úgy is lehet nézni, hogy ez egy megkezdett munka jelenlegi állása. Különben is: az elmúlt négy évben az MSZP felállt a padlóról, és újraszervezett pártként működött - de ennek fényében talán még inkább elkeserítő, hogy ennyi munka után is csak ezt bírtuk elérni, ötpárti szövetségben is. Persze úgyis fel lehet fogni az eredményt, hogy egy hosszú építkezés félidejében most éppen itt tartunk - az viszont vitathatatlan, hogy győzelemre készültünk, és ahhoz képest még egy tisztes vereséget sem sikerült kiharcolnunk.
II.
Pedig tényleg nagy reményekkel vágtunk neki 2014-nek. Tudtuk, hogy a Fidesz média- és óriásplakát-fölényét csak egyféleképp ellensúlyozhatjuk: ha mindenhol jelen vagyunk személyesen, és a választópolgár is látja, hogy nem félünk semmitől, bátran bízhat bennünk. A kormánypropaganda úgyis eljut a tévén keresztül minden háztartásba, nekünk ugyanezt a szórólapjainkkal, valamint piros (MSZP) és kék (DK) kabátos aktivistáinkkal kellett megtennünk. Jómagam egy vidéki választókerületben voltam, és elmondhatom, hogy remek munkát végeztünk: többször felszántottuk a kerület összes települését, nem volt olyan postaláda, ahová a jelöltünk neve és arca ne jutott volna el. Sőt ő maga - aki országos szinten remek jelölt volt - szintén jelen volt minden településen, és minden nap találkozott valahol a választókkal. Persze mindenhol ő sem tudott ott lenni, hiszen volt olyan hét, hogy összesen kétszáz(!) kitelepülésünk volt. Ráadásul egy nagyobb, hétvégi kitelepülésen tíz-tizenöt emberrel voltunk jelen, míg tőlünk pár méterrel a Fidesz két-hárommal. Hozzánk folyamatosan jöttek az emberek aláírni, míg a túloldalon meghaltak az unalomtól.
Az ő jelöltjük sem csinált lényegében semmit, alig volt jelen a saját körzetében. Mi februárban nyitottunk egy irodát, ahol heti minimum hat nap, reggeltől estig fogadtuk a választókat - a Fidesz pedig két héttel a választás előtt nyitott egyet, sokkal rosszabb helyen, napi kétórás nyitva tartással. A mi lakossági fórumainkon a falról lógtak le az emberek, míg a Fidesz minisztert is hívott, mégis csak félházzal, hatvan ember előtt tartott "nagygyűlést" (ők hívták így) a központi művházban. Ráadásul ott is látszott, hogy tartanak a vereségtől, többször emlegették 2002-t. Amikor pedig az alkotmánybíróság meghozta a határozatot, hogy mégiscsak lehet lámpaoszlopra plakátolni, onnantól nem maradt lámpaoszlop a vk-ban, amiről ne a mi jelöltünk nézett volna le. (Plakátolás közben egyszer az egyik faluban a helyi fideszes polgármesterrel is majdnem összeverekedtem. Látszott rajta, hogy félelemből támad, még jó, hogy legalább én higgadt voltam.) Tehát a munkaversenyt mindenképpen megnyertük, és a személyes - pozitív és negatív - visszajelzésekből is egy idő után teljesen érthetően vontuk le a következtetést: igen, van esélyünk nyerni országosan, de akár még ezen a kőjobbosnak elkönyvelt körzetben is.
Az, hogy ez nem így történt, abszolút nem a mi munkánkon vagy a jelöltünkön múlott. Az országos átlagot sikerült megugranunk, ami már önmagában siker, illetve ami még meglepő, hogy a Jobbik nálunk végzett a megyében a legrosszabbul, pedig nálunk a megyei elnök indult. Az meg már csak vicces, hogy az említett fideszes jelölt, aki az egyik település polgármestere, a saját településén hat százalékponttal kevesebbet kapott, mint a Fidesz listán. Szóval azért van mire büszkének lennünk, de leginkább mégis arra, hogy egy nagy létszámú, mozgatható, tevékeny, kiváló csapat jött ott össze az ellenzéki összefogás és a jelöltünk győzelme érdekében. Lehet, hogy nem győztünk, de az élményt, hogy egy kiváló hangulatú és borzasztó aktív kampányt hoztunk össze, azt már senki nem veheti el tőlünk.
III.
Április 6. vasárnap jött a hidegzuhany, hétfőn pihentünk egy nagyot, kedden pedig újra az utcán voltunk. Elvégre indult az európai parlamenti ajánlásgyűjtés, és ez külön remek alkalom volt arra, hogy megmutassuk: minket nem lehet padlóra küldeni, mindig felállunk, mindig ott leszünk, és ránk mindig lehet számítani. Szóval nincs mese, csinálni kell tovább. Bennem valami mégis kicsit eltörött. Tudom, a választókorú lakosságnak csak alig több mint egynegyede szavazott a Fideszre, de ha hozzávesszük azt az egyharmadot, ami a távolmaradásával szentesítette az Orbán-kormány maradását, bizony kiadják a többséget. Ha pedig ezek olyan országban akarnak élni, ahol olyan emlékművet állítanak, amiből pont azokat felejti ki, akikről annak szólnia kéne; ahol a Nemzeti Múzeum legértékesebb kincse a miniszterelnök szakadt táskája, szaros gatyája és büdös zoknija; ahol egy jelképes, de legalább jól propagált rezsicsökkentésért minden disznóságot elnéznek a hatalomnak - ott nem értem, én mit keresek? De amíg erre rájövök, addig is megvan a feladat május 25-éig, utána meg októberig, az önkormányzatiig.
A vereség okait meg lehet és kell is kielemezni. Mesterházy Attila meg úgysem marad elnök, nemcsak a vereség miatt, hanem mert öt éve elnök, és egy demokratikus pártban alapvetően nem divat ennél tovább a csúcson maradni. Az MSZP már kipróbálta, milyen az, ha egy emberre épít egy kampányt és egy pártot - 2006-ban bevált, aztán hirtelen a visszájára fordult. Ám egy ilyen tekintélyelvű társadalom akkor is az erős vezetőt igényli, az erőt pedig a szónoki képességekben méri. Azokat pedig végképp ki nem állhatom, akik sem a kampány alatt, sem előtte sehol nem voltak, de azért utólag jól megaszongyák, mit hogy kellett volna, és most kinek hová kéne mennie. Idegesítő, ha valaki úgy fikázza a munkádat, hogy ott se volt, és fogalma nincs arról, hogy te ott milyen harcokat vívtál meg másokkal és magaddal. Mert persze, a baloldalt sem kell szeretni, lehet, sőt kell is kritizálni - de azért azt is szem előtt kell tartani, hogy tökéletes párt és program nincs és nem is lesz. És persze, egyik pártnak sem célja, hogy csupán a kisebbik rossz miatt szavazzanak rá, de a"mindegy, inkább hagyjuk a francba az egészet", vagy a "mindegy, akkor inkább már szavazzunk le egy semmit nem kínáló, de legalább mindenkit egyformán utáló kispártra" lehetőségeinél sokkal előbbre mutató, ha komolyan vesszük, ami ebben az országban történik. Aki pedig hatalomra akar kerülni, azon kell dolgoznia, hogy ha kritizálják is, akkor is komolyan vegyék, és azzal együtt is megbízzanak benne. A cél adott. Most lemegy még két kampány két választással, aztán irány 2018.