Még sokáig tartott A közfelháborodás napja a budapesti Kossuth téren (és még számos más vidéki helyszínen), de én előbb eljöttem. Gyarapítottam a létszámot, nyugodtan be lehet engem is írni, de most ezt valahogy nem éreztem annyira az én világomnak. Persze a tiszteletem a szervezőké, hogy a tüntetést ismét így összehozták egy fontos ügy mellett - bár azt is valljuk be: a megjelenteket most sem csak a beszélők vonzották oda. Sokkal inkább a korrupció állami normává emelkedése, a kormányzat bicsakanyitogató intézkedései és persze az eddigi tüntetések, főleg az október 28-i százezres megmozdulás emléke. A mostani tüntetés szervezői - akik közül az eddig elég transzparens szerepet játszó Gulyás Balázs feltűnően hiányzott - kvázi ráültek az eddigi hullámra, de ezúttal nem lendítettek rajta akkorát.

Most is rengeteg lényeges dolgot hallhattunk, és többnyire nem is hangzott el olyan, amivel józanul gondolkodó demokrata ne értene alapból egyet. Csak annyi építő jellegű kritikát hadd engedjek meg magamnak, vagy inkább jótanácsot: nem attól lesz valaki igazi szónok, hogy minél hangosabban ordibál bele a mikrofonba. Az olyan csak hordószónok, még akkor is, ha egyébként nagyon fontos dolgokat mond el államról, polgárról, adóról, hatóságról, politikáról, politikusról. Ezzel szemben a jó szónoknak még csak valós tartalomra sincs szüksége ahhoz, hogy csupán a megfelelő eszközökkel bármekkora tömeget meggyőzzön bármiről, akár a nagy semmiről is. (Van ilyen a magyar politikai életben jó pár, de most nem ővelük akarok foglalkozni.)

Az igazi szónok viszont más: neki vannak gondolatai, amiket úgy tud sok embernek egyszerre átadni, hogy közben mindvégig a kulturált, emberi beszéd keretei között marad. Ismerek olyan politikust is, aki úgy képes mindvégig szépen, lassan, tagoltan, csöndesen, szinte suttogva beszélni, hogy a hallgatóságot ezerszer jobban tűzbe borítja, mint akármelyik civil aktivista, aki jó munkájáért jutalmul fölkerült a színpadra. Pedig közöttük sokan vannak, akik megérdemlik a nagy nyilvánosságot. Ott van például a NAV-botrányt kirobbantó Horváth András, aki mondhat nagyon jókat, de folyton őő-zik, a beszéde meg pont másfélszer olyan hosszú lett, mint az a műfajban optimális lenne. Akik meggyőződésből vannak ott és pontosan tudják, miről beszél, ők illedelmesen végighallgatják és jóllakottan tapsolnak. De ez mire elég? Hányan voltak ott? A Kossuth tér meg volt tömve, tehát a Rákay Kálmán-féle számítás alapján kijelenthetjük, hogy kétmillió - és a mostani választási részvételi adatok mellett ennyivel még akár nyerni is lehet. Ám komolyra fordítva a szót: ez bizony még nagyon kevés. Hiszen rengetegen vannak még - például Budapest közigazgatási határán és a rendszeres fészbúk-júzereken kívül - akik nem nagyon vágják, miről van szó ebben az országban, csak érzik, hogy valami nagyon nincsen rendben. A győzelemhez az ilyeneket is el kell vinni az urnához. Az meg már egy következő kérdés, hogy ki mire szavazna, és lenne-e egyáltalán választék? A lényeg, hogy egy tüntetésnyi emberrel nem lehet világot váltani, hiszen ennyit például a nácik is bármikor összetoboroznak. A 2002-es Kossuth téri nagygyűlők meg hiába voltak sokan és vittek magukkal még egy embert, nem voltak elegen a Fidesz győzelméhez. És 2014-ben sem voltak elegen a Szabad sajtó útiak, sem az Operaház előttiek, sem az éhségmenetelők, sem az egyetemfoglalók. Ugyanazt meg lehet ismételni még 2018-ig is párszor, de ennek önmagában nincs sok értelme.

Tanulság: ha a tisztelt szervezők azt akarják, hogy ez a tüntetéssorozat valóban kitermeljen egy kormányváltásra képes erőt, akkor még sokat kell fejlődniük. A fő szpíkernek is meg kéne tanulnia, hogy nem a rekedtre ordibálástól lesz igaza, és szovjetuniós pulóvert fölvenni egy demokratikus tüntetésre =NEM MENŐ. Meg hogy a világ nem pont úgy működik, hogy mindenki húzzon el a picsába, és majd attól minden megoldódik. Márcsak mert így azok közül is sokakat elküld, akik annak a tömegnek a részei, és ugyanazon van közfelháborodva, mint a téren mindenki más. Az előző kormányokon valóban számon lehet kérni, hogy az eleve pocsékul működő adórendszert miért nem változtatták meg? (Nem mintha ne kezdtek volna bele sok más rendszer megváltoztatásába, aminek aztán a Fidesz vetett véget, hol népszavazással, hol csak simán hatalomátvétellel.) Nem is kell őket szeretni, de ha az alakuló mozgalom vezetői a közös ügy mentén történő együttműködés helyett az elhatárolódást és kirekesztést választják, az csak aprózódáshoz és gyengüléshez vezet. A professzionalizálódás nem jelent feltétlen betagozódást, de a lelkes amatörizmus egy idő után már elveszti a varázsát. Nem kéne ezt feltétlen megvárni.

Ezúttal viszont a hatalom is átlépte a Rubik kockát. A már említett, október 28-i tüntetés is túlnyúlt a rendes műsoridején, akkor mentek át a Lánchídon át a Kossuth térre. Aztán ott is eltüntetgettek kicsit, majd mindenki ment haza. A rendőrségnek nem volt oka közbeavatkozni, mindenki elégedetten alhatott aznap éjjel. Érthetetlen, most miért kellett rohamrendőrökkel kiszoríttatni a tüntetőket, akik ezúttal sem dobáltak Molotov-koktélokat, sem féltéglákat a rendőrökre, és még a Kossuth tér füvét sem piszkították össze (már amennyi fű ott maradt, bár én azt az ócska gyepszőnyeget sem nevezném annak). A kordonbontást meg lehetett volna máshogy is akadályozni, bár ha már az is baj, akkor A hatalom egyszerűen elveszti maradék kis bölcsességét és méltóságát is, és megkezdte a puszta, izomalapú erődemonstrációt. Ha mostantól rááll erre a vonalra, ő maga jár a legrosszabbul vele, ugyanis ha a rohamrendőrök a jövőben mégis bármi kárt tesznek ott bárkiben, akkor azt ez a kormány már nagyon nem fogja tudni kimagyarázni és megteszi az első határozott lépést önmaga lemondatásához.

(Ennek a cikknek egy korábbi verziója a tünteéts utáni éjjelen már kinn volt, ám reggel levettem és átírtam. Ennek ellenére másnap délután valahogy mégis kikerült az Index-címlapra. Elnézést, ha eddig elérhetetlen volt, és most már kicsit más is van benne, mint múlt éjjel.)