A megfelelő megfontoltság
Már régóta érik egy cikk a halálbüntetés témakörében, és most - kinek másnak is hála, mint Orbán Viktornak - valóban aktuálissá vált. Szeretnék elrugaszkodni attól a két, végletes vélekedéstől, miszerint a halálbüntetéstől aztán hipp-hopp rend lenne, illetve hogy a halálbüntetés az állam eszetlen öldöklésének az eszköze. Ennek a kérdésnek jóval több aspektusa létezik, és amíg eljutunk egy, a XXI. században is korszerű, a civilizációs normáinknak megfelelő, humánus, hatékony válaszra, körbe kell járnunk jó néhány szempontot. (Nem célom a téma relativizálása, csupán nem szeretek súlyos és fontos témákat tőmondatokkal elintézni.)
A halálbüntetést mindig is elleneztem, de bővebben csak akkor láttam mögé, amikor olvastam a kékfényes Szabó László 13 bíró emlékezik című riportkötetét. Ennek rögtön az első fejezete foglalkozik a halálbüntetés kérdésével, amiben Dr. Lomjapataky Béla mesél az 1966-os, mezőtúri ötösgyilkosságról, aminek vádlottját (és minden bizonnyal elkövetőjét): Burai Árpádot ő maga ítélte halálra.
"A tárgyalás előtt, amint említettem, abból indultam ki, hogy nincs semmi bizonyítva, tehát a tárgyaláson kell önmagam számára a bizonyítékok logikai láncolatát felállítanom. Ez mindig érvényes parancs a bíró számára, de itt még erőteljesebben jelentkezett! Igyekeztem folyton arra gondolni, hogy kételkednem kell ezen a tárgyaláson mindenben, csak így juthatok biztonságos következtetésekre. Ezt kellett tennem, már csak azért is, mert itt közbeeső megoldás nem lehetett. Vagy halálra ítélem bizonyítottan, teljes meggyőződéssel, mint ötszörös gyilkost, olyan ítélettel, amelynek a bizonyítottságát immár a Legfelsőbb Bíróság is elfogadja: vagy pedig felmentjük teljesen, végérvényesen. S ez a két lehetőség bennem is nagy feszültséget keltett. Ez tette az ügyet igazán különlegessé..."
Szabó László: 13 bíró emlékezik
Minerva, Budapest, 1975. 13.-14.old.
 |
| Akasztófa a Terror Házában. Magyarországon 1988-ig hasonlón hajtották végre a halálos ítéleteket. |
Tehát amíg hazánkban érvényben volt a halálbüntetés, akkor sem osztogatták passzióból, sőt: a bíró igenis tudatában volt a halálos ítélet súlyának, és az ennek megfelelő megfontoltsággal járt el, mielőtt - a hatályos törvényeknek megfelelően - bárkit kötél általi halálra ítélt. Persze ez a könyv így negyven évvel később, mai szemmel avítt, meghaladott, és nem tekinthető mérvadónak, csupán csak érdekes jogtörténeti adaléknak. Mindemellett azt sem árt tudni, hogy Dr. Lomjapataky Bélának nem ez volt az egyetlen kiosztott halálos ítélete: konkrétan az 1956 utáni megtorlás során három embert ítélt halálra, köztük a később felmentett Fónay Jenőt, aki a Politikai Foglyok Országos Szövetségének (POFOSZ) alapító elnöke lett. Ezen információ persze teljesen irreleváns a Burai-ügyet illetően, de ha már Dr. Lomjapataky Bélára hivatkozunk, arról se feledkezzünk el, hogy ez a név valójában kit is takar? (A könyv szerint Dr. Lomjapataky Béla "a Burai-ügyet tartja a legemlékezetesebbnek" - tehát Szabó László az '56-os vonalat még érintőlegesen sem említi.)
Aki tehát a halálbüntetés visszaállításától azt reméli, hogy itt majd jól felhúznak mindenkit az első lámpavasra, akire csak ő, a tisztességes kispolgár rámutat (kivéve, ha pont ő az, akire rámutatnak), az keservesen fog csalódni. Aki ilyet szeretne, annak meg kell csinálnia a saját véres diktatúráját, vagy egy meglévő felfordulást felhasználnia önös céljaira. Ha már '56-ról volt szó: akkor volt erre példa elég, például ha valakinek nem tetszett a szomszédja barna cipője (csak mert az ÁVH egyenruhájához is azt adtak), vagy ha pár alvó nyilas úgy gondolta, hogy ismét lehet zsidókat a falhoz állítani. De ezek "csak" sima utcai lincselések, semmi közük a bíróság által kivizsgált és kimondott halálbüntetésekhez.
Bosszú vagy reintegráció?
A legtöbbet hangoztatott érv a halálbüntetés mellett az, hogy nagy a visszatartó ereje, ami nettó marhaság. Egyrészt ezt semmilyen tény nem igazolta, másrészt aki gyilkol, az vagy nem gondolkodik - vagy nagyon is gondolkodik, és akkor igyekszik mindent úgy rendezni, hogy elkerülje a felelősségre vonást. Mindenesetre aligha dönt bárki azért a gyilkosság mellett, mert évtizedekig a börtönben ülni nagyságrendekkel jobb lenne, mintha felakasztanák. Ugyanis nem jobb. (Az például gyakori érvelés a halálbüntetés ellen, hogy azzal az elítélt túl könnyen megszabadul minden tehertől, míg a börtön valódi szenvedést biztosít neki egész életére.)
A büntetésnek eleve öt funkciója van (ezeket Bibó István is kifejti, az Etika és büntetőjog című, 1938-as munkájában - in: Válogatott tanulmányok, Első kötet. Magvető, Budapest, 1986):
1. Izoláció: a bűnös elzárása és a bűnismétlés megakadályozása.
2. Speciálprevenció: a bűnös megtanulja, hogy mi jár a tettéért.
3. Generálprevenció: a társadalom a bűnös példáján megtanulja, hogy mi jár az ilyen tettért.
4. Reintegráció: a bűnös visszavezetése a kinti világba, a társadalom hasznos tagjává tétele.
5. Bosszú: a sértett és a nyilvánosság bosszúvágyának kielégítése.
Halálbüntetés esetén a 2. és a 4. funkció alapvetően kiesik - akárcsak a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés esetében is, ahogy arra az Országos Kriminológiai Intézet (OKRI) egy 2008-2009-es kutatása is rámutat:
"A tényleges életfogytiglani szabadságvesztés jelenlegi törvényi szabályozását nem tartjuk elfogadhatónak, az valójában a halálbüntetés farizeus módozatának tekinthető, amely szembefordul az alkotmányos elvekkel és a modern európai civilizált kriminálpolitika szemléletével. Soha, egyetlen elkövető esetében sem állítható bizonyossággal az ítélet kiszabásakor, hogy a jövőben újabb bűntettet követne el. Erősen vitatható, hogy a bíróság milyen alapon képes véglegesen predesztinálni egy emberi sorsot, amely által egyszer s mindenkorra visszavonhatatlanul kizárja a személyiségváltozás esélyét. (...) Szükséges lenne a közvéleménnyel is megértetni, hogy a tényleges életfogytiglan eltörlése nem egyenértékű azzal, hogy gyilkológépek jelennének meg az utcákon, hiszen azok, akiknek évtizedek múltán is szükséges a társadalomtól történő izolációja, továbbra is a rácsok mögött maradnának."
Antal Szilvia-Nagy László Tibor-Solt Ágnes:
Az életfogytig tartó szabadságvesztés empirikus vizsgálata
- in: Kriminológiai Tanulmányok 46. OKRI, Budapest, 2009. 93.-94.old.
 |
| Guillotine-os kivégzés Franciaországban. Ott 1977-ben hajtották végre az utolsó ilyet. |
Ez természetesen nem érv amellett, hogy akkor inkább már legyen ismét halálbüntetés - hanem inkább amellett, hogy attól, hogy ha egy jogrend a halálbüntetést tiltja, még nem feltétlen humánus. (Mint ahogy a halálbüntetés-ellenességet se mindig a humánum vezérli, mint ez a fentebb már említett, gyakori érvből - miszerint a szabadságvesztés jobb, mert kegyetlenebb - is kiválóan látszik.)
Szemet szemért?
A halálbüntetés visszaállítása iránti fel-felbukkanó igényt leginkább az 5. pont: a természetes emberi bosszúvágy hajtja. Nem véletlen, hogy a sértettnek nem lehet beleszólása a vádlottra kiszabandó ítéletbe. Sokszor azok, akik a "szemet szemért, fogat fogért" elvet hangoztatják, pont annak a lényegét felejtik el, amitől az a maga korában igencsak haladónak számított: egyetlen bűn megtorlása sem lehet súlyosabb magánál a megtorolt bűnnél. Ma már ezt inkább úgy fogalmaznánk: az ítéletnek arányban kell állnia az elkövetett bűnnel. Lényegében ez a demokratikus jogállam alapja: mindenki szabadsága addig tart, amíg a másik ugyanehhez való szabadságát nem sérti. Amikor meg de, akkor a társadalom által felkent erőszakszervezet (pl. rendőrség) legálisan veheti el az ő jogait, pont amennyire az szükséges a békés együttélés megvédéséhez. Így tehát az államnak is megvannak a maga határai, és amikor ő vesz el mástól több jogot, mint ami indokolt lenne - pl. az élethez való jogot - akkor már ő követ el jogtalan erőszakot. Az igazságszolgáltatás jóval többről szól a szimpla bosszúnál és példát statuálásnál.
Drága a börtön? A kivégzés se olcsó, és a hóhér se ingyen dolgozik. Egy civilizált államot fenntartani bizony sokba kerül, és annak az igazságügy is éppannyira része, mint mondjuk a szociális rendszer (még ha jó sokan is vannak, akik legszívesebben mindkettőről lemondanának). Továbbá a tudományt is segíti, ha a legkegyetlenebb gyilkosok is személyesen hozzáférhetőek pszichológusok, szociológusok, kriminológusok, jogtudósok, vagy akár művészek számára, és a bűnözés lélektanával kapcsolatos kérdéseikre első kézből kaphatnak választ. Meg itt van például az emberi tévedhetőség, ami a jogszolgáltatás dolgozóira is kiterjed - magyarul: mi van, ha valakit tévedésből végeznek ki? Erre akadt is már példa szép számmal. Nincs az az állami szerv, aminek ezzel a teherrel elég felelőssége lehetne emberéletek felől rendelkezni. Nem beszélve arról, hogy Magyarország nyugati integrációját sem szolgálja a halálbüntetés pedzegetése, főleg nem a politika legfelsőbb szintjén. A halálbüntetés visszaállításával rögtön felfüggesztenék Magyarország európai uniós tagságát, de addig is szereztünk egy újabb fekete pontot, csak hogy Orbán Viktor most - a bevándorlózás után - ebben a témakörben is széljobbról előzhesse a Jobbikot.
Nyilvános kövezések ellen tüntető nő. A kövezés az iszlamizmus máig kedvelt
kivégzési módja nőkkel szemben, akik nem fogadnak szót a férjüknek.
Esetleg csak egyetlen esetben lehetne indokolt a halálbüntetés alkalmazása: történelmi léptékű tömeggyilkosságoknál és népirtásnál. Ennek indoklásáról majd egy másik bejegyzés fog szólni. Addig is igyekezzünk európai kultúrember módjára élni, gondolkodni és megítélni a körülvevő világot.
