 |
| Röhrig Géza a Kossuth-díj átvétele utáni tüntetésen, az Országház előtt. Gabányi Panka felvétele. |
Makláry Zoltán legendás magyar színművész mondta egyszer azt az örökérvényűt, hogy "A díjakat nem kapják. A díjakat adják." Ez többszörösen igaz a Kossuth-díjra, a művészeknek járó, legmagasabb szintű állami kitüntetésre. Persze a tény, hogy minden évben általában az aktuális kormányoldalhoz közelebb állóknak ítélik oda, még nem jelenti, hogy puszira adják - csupán azt, hogy a rengeteg, arra érdemes alkotó közül mi alapján nagyobb az esély a kiválasztódásra. De mindez nem változtat azon a tényen, hogy ez nem politikai, hanem állami díj, egy díjat adni és átadni pedig nem feltétlen ugyanaz a dolog. A vele járó pénzösszeget a jelenlévő állami vezetők szintén nem a zakójuk zsebéből nyújtják át, hanem a magyar adófizető állampolgárok közös kasszájából kanyarítják le. Ez a magyar állam egyik szép és fontos hagyománya, és remélhetőleg még sokáig az is marad.
A Saul fia alkotói talán nem is érdemelték volna meg, hiszen Kossuth-díjat több évtizedes életművekért szoktak adni, nem pedig első filmekért. Valószínűleg az ő esetükben a döntés valóban politikai volt: már kezdett ciki lenni, hogy szétnyeri a fél világot, plusz elhozza Magyarországnak a második nagyjátékfilmes Oscart, itthon pedig még nem kapott semmit. Szóval gyorsan föl kellett tenni a listára, nehogy megszólja Magyarországot a világ nyilvánossága, meg aztán így a következő burkolt zsidózáskor vagy szerecsenmosdató emlékmű avatásakor majd lehet villogni a közös fotóval.
Nemes Lászlóék részéről pedig abszolút indokolatlan lett volna nem átvenni. Elvégre a Saul eleve leginkább állami (közvagyon jellegű) támogatásból készült, és világszerte magyar színekben versenyzett. Mondjuk ezt a megnyert Oscarral már többszörösen meghálálták, de attól még nagyon nem lett volna elegáns, ha ezek után az állami kezet undorodva lökik el. Nekik a Kossuth-díj - a legtöbb díjazottal ellentétben - nem életük fő elismerése, hanem csak egy újabb a sokból. Talán annyiban valóban más, hogy ezt otthonról kapják. Mindenesetre ettől nem lesznek egy helyi méltóság lekötelezettjei sem, és nincs is rá szükségük. (Ha meg az említett méltóságok esetleg erre számítottak volna, akkor kissé pofára estek. Bár mi tagadás, nekik is megvan a maguk művészi klientúrájuk, szóval szintén sincs sok szükségük új udvari bolondokra.)
A díjat szépen, rendben, kulturáltan átvették, és - civilizált emberek lévén - még, a 2006-ban oly divatos ki-kivel-nem-fog-kezet játékkal sem álltak le szórakozni. Ezután pedig folytatták tovább addigi életüket: a rendező tovább rendez, a színész tovább játszik, az operatőr tovább forgat, és képviseli mindenki a saját véleményét, mint ahogy ez demokráciákban (is) szokás. Ha meg úgy tartja kedve, hogy a kormányzat rosszul végzi a dolgát, azt is kifejezésre juttathatja, a megfelelő helyen - például egy ellenzéki tüntetésen. Mert ha valakinek be lehet fogni a száját egy díjjal, akkor azzal a saját művészi mivoltát, és persze a saját közönségét köpi szembe. A filmbeli Saul ilyet soha nem tenne. Örömteli, hogy a megalkotói se.
