A két huxiter: Lázár János és követője, Kovács Zoltán. fotó: Index

Nagy-Britannia népe bő egy hete megszavazta a Brexitet. Másnap majdnem bedőlt a brit font, a kilépési kampány vezetőiről meg kiderült, hogy összevissza blöfföltek, képtelenek bármilyen felelősségvállalásra, és sorban hátrálnak ki a saját hülyeségük mögül. Ezután pár nappal Lázár János kijelentette, hogy ő bizony nem támogatná a magyar uniós tagságot, ezzel elindítva a magyar Huxit-kampányt. Hogy erre az álláspontra miből jutott, nem nagyon fejtette ki bővebben, inkább aljas módon a magyar vidék szegénységét is rátolta az Európai Unióra. Persze ez csak a magánvéleménye az uniós források elosztásáért is felelős miniszternek, amihez természetesen Kovács Zoltán kormányszóvivő is seperc alatt csatlakozott. Kövér László szerint meg aki nem így gondolja, az egyenesen fertőző agybeteg, még ha Navracsics Tibornak is hívják az illetőt. Azért Szijjártó Péter rögtön riposztolt egy maradáspártit, de ez a tényeken nem változtat: Magyarországon kormányzati szinten is nyíltan megjelent az EU-ellenesség.

A Brexit-szavazás, főleg annak következményei után ezt nem lehet jóindulatú tévedésnek nevezni. Sem pedig egy vállalható politikai álláspontnak, ami vagy bejön, vagy nem. Ez most már a Magyarországnak való tudatos károkozás kategóriája.

A 2010-es Kósa-Szijjártó forintbedöntő nyilatkozatra tán még álnaivan rá lehetett csodálkozni, hogy biztos csak az előző kormányt akarták jól beáztatni, és fogalmuk se volt az összevissza hazudozásuk következményeiről. Meg azt is jól tudjuk: a Fideszből nem Lázár kijelentése volt az első EU-szkeptikus megnyilvánulás, kezdve Orbán Viktor híres "van élet az EU-n kívül is" bonmot-jától, a Bécs-Moszkva-Brüsszel párhuzamán át a jelenlegi, a legcsekélyebb közös teherviseléssel is szembemenő népszavazási kampányáig. De most, hogy láttuk: Nagy-Britanniával ez az ékegyszerű jobboldali populizmus és a választópolgárok érzelmi alapú feltüzelése mit művelt, ugyanennek a folytatása Magyarországon nem nevezhető felelős politikai viselkedésnek. (Főleg úgy nem, hogy szakpolitikai szinteken a magyar uniós hivatalnokok és minisztériumi dolgozók tevékenyen járulnak hozzá a saját szakterületük sikereihez. Így tehát a most emlegetett politikusok elsősorban a saját beosztottjaikat szúrják hátba, miközben az ő munkájuk termését aratják széles vigyorral.)

Az ismert mém természetesen két, teljesen különböző jelenséget állít párhuzamba, de a grafikai megoldás mindenképpen ötletes.

Erre még az sem mentség, ha ez a kurucos odamondogatás nem jelent valós állásfoglalást. A brit eset arra is remek tanulság: minden politikusi megnyilvánulásnak van súlya, minden szavazásnak van tétje és minden szavazat számít, így az egyszerű protestből és izomból politizálgatás is mérhetetlen károkat tud okozni, még a legstabilabb, legerősebb országnak is. És akárhonnan nézzük, Magyarország ettől igen messze van, már csak egyszerű történelmi és geopolitikai okokból is.

Ezekre a nagy igazságokra már a ködös Albionban is egyre többen ébrednek rá, tehát ha ma lenne egy új népszavazás ugyanarról, már elsöprő többséggel a "Bremain", azaz a maradás győzne. Ám most már az EU-ban is egyre több az olyan hang, hogy a mindig renitens britek kilépése, ha nekik maguknak nem is, talán az Unió egészének jót fog tenni, mert már legalább ők akadályozzák a szorosabb és hatékonyabb együttműködést. Így most már a magyar kormány maradt a legnagyobb homokszem a rendszerben, azzal a különbséggel, hogy Magyarország elvesztése kevésbé viselné meg a közös kasszát. Annál inkább Magyarországot, tehát látszólag valóban létezik az a pont, ahol az uniós érdek és a magyar érdek akár még szembe is mehetnek egymással. De az igazi magyar érdek egy olyan kormányzati politika, sőt mindenekelőtt egy olyan magyar kormány lenne, ami az Európai Unió elhagyását még csak alternatíva szintjén sem lengeti be, és ami a közös európai jövő építésének hasznos közreműködője, nem pedig örökös hátráltatója.