Politikáról beszélgető ember lépten-nyomon találkozik azzal a véleménnyel, ami szerint mind a jelenlegi kormányoldalt, mind a jelenlegi ellenzéket le kell váltani, és egy új, harmadik pólussal kell átvenni a hatalmat. Ez a vélemény innentől kétfelé ágazhat: előbb le kell váltani a kormányoldalt, majd azután a többi (addig) ellenzéki párttal kell megküzdeni a politikai hatalomért. A másik variáció, hogy előbb az ellenzéket kell leváltani, majd ha ez sikerült, azután lehet nekimenni a Fidesznek.

A két elképzelés között van egy alapvető különbség: az első szerint a kisebbik rosszat a jelenleg ellenzéki, demokratikus pártok testesítik meg, míg a második szerint a Fidesz - különben nem a másik opció  legyőzését tekintenék sorrendben elsődleges célnak. Röviden: míg az első az összellenzék érdekeit képviseli, addig a másik a Fideszét. Márcsak azért is, mert a saját győzelem bevárása elég rizikós műfaj, és addig is élni kell egy országban, amit vagy a demokratikus pártok vezetnek, vagy továbbra is a Fidesz. Ráadásul a politikai realitások figyelembe vételével a hatalom átvétele - ami természetesen minden politikai párt célja, hogy a saját céljait megvalósíthassa (aki magáról mást mond, az vagy hazudik, vagy alkalmatlan bármire) - egy sokszínű, demokratikus környezetben még mindig jóval valószínűbb, mint egy pártállamban.

Az első verzió - vagyis ami szerint a Fidesz leváltása a legfontosabb - mintapéldája a Momentum, ami nem véletlenül lépett színre 2016-ban, a többi ellenzéki párttal szembeni alternatívaként. Ha nem így lenne, akkor a tagjai alighanem a meglévő kínálatból kerestek volna politikai otthont. Az, hogy politikai realitásból beszálltak az ellenzéki összefogásba, nem jelenti, hogy hosszútávon ne akarnák őket leváltani, sőt. És ez is teljesen természetes, hiszen a többpártrendszer erről szól, hogy azonos térfélen mozgó pártok alapvetően egymás szavazóira hajtanak. Eredetileg olyan általános protestpártként kezdték, mint tíz évvel korábban az LMP, de aztán többszörösen bemutatták, hogy képesek azt meghaladni. Éppen ez a kompromisszumkészség és realitásérzék volt az, ami őket hiteles és érett párttá tette, és a májusi EP-választáson a nem várt tíz százalék fölé röpítette.

A második verziót jelenleg leginkább a Puzsér-féle tömörülés képviseli (meg a Kutyapárt). Ezzel még önmagában semmi gond nincs, hiszen természetesen senkinek nem kötelező magát a kétpólusú politikai mezőben elhelyeznie, vagy pedig olyanokkal összefognia akár csak időlegesen, akit politikai ellenfelének tekint. Ám hogy ebből logikusan mi következik, az a szavazóinak már nem mindig megy át. Ők elhiszik magukról, hogy valóban ellenzékiek, sőt ellenzékibbek, mint a jelenleg ellenzékként ismert pártszövetség. Nem igényelnek bonyolult fejtegetéseket, leginkább a "minden szar, legyen más" üzenethalmaz fogja meg őket. A Fideszt és az ellenzék pártjait, főleg a 2010 előtt hatalmon lévő pártokat "egykutya" alapon kezelik, lényegében bármilyen értelmezhető szempont nélkül, és az egyetlen egységesen megfogalmazható politikai igényük a mindenki más eltűnése és az újdonság bevonulása.

Ez a pólus természetesen nem újkeletű: a már említett LMP is ezzel az igénnyel jött létre 2008-ban, ám az akkori alapító Karácsony Gergely a jelenlegi mindenellenesek szemében már a leváltandó ellenzéket képviseli. (Ellenben az LMP maradéka, ami tíz év alatt csak egyre kaotikusabbá válva önmagát leharcolta, azonnal beállt Puzsér mögé. Írtak neki egy programot: a Sétáló Budapestet - aminek a bejelentésekor még csak a címe volt meg - majd egészen támogatták, amíg már nekik is vállalhatatlan nem lett.)  Ugyanígy a már szintén említett, jóval fiatalabb Momentum. A messianisztikus várakozásokat egyik sem váltotta be, és természetesen Puzsér Róbert sem fogja. Már az előválasztásról szóló vitában látható volt, hogy Puzsér mennyire nem megbízható szövetséges (hogy visszatérjünk az LMP-s szál megszakadására). Így amikor sokadszorra szembemegy magával (például amikor előre pozíciót osztogat a legyőzni kívánt fő ellenfelének), arról sem lehet tudni, hogy abban mikor gondolja meg magát. 

Persze a szavazóit ez nem zavarja: egyrészt mert akit ilyen kőegyszerű üzenetekkel lehet megfogni, az az ilyen tágabb összefüggésekkel sem törődik. Másrészt a felülről leszálló és mindenkit elzavaró messiás bármit csinál, az csak jó lehet, és a cél elérésének fontosságával remekül meg lehet magyarázni bármit, meg annak az ellenkezőjét is. Harmadrészt a rendszerellenesség velejárója, hogy fölösleges számon kérni bármilyen normát, hitelességet, szavatartást, tisztességet - főleg mert mindenki más úgyis sokkal sárosabb, ezzel pedig szintén el lehet bármit intézni. Valóban, ez kísértetiesen hasonlít Orbán, Gyurcsány, vagy bármelyik önjelölt népvezér leghűségesebb követőire. Ám a fő különbség, hogy ők előbb tettek szert politikai hatalomra, és utána kezdték fanatizálni a híveiket. Ám ahogy Puzsért ma megláttam a Bosnyák téren egy teherautó platójáról fejhangon ordibálni a szokásos közhelyhalmazt, akkor sokkal inkább látszott egy leharcolt kor elhasznált figurájának, mint egy olyan embernek, akiben lakozik bármilyen politikai potenciál.

Arról lehetne agyalni, hogy Puzsér szavazói mekkora arányának Karácsony Gergely a másodlagos preferenciája - magyarul mennyire igaz, hogy Puzsér Karácsonytól vesz el szavazatokat? Eleve ha Puzsér célja a komplett politikai elit leváltása, akkor ahhoz miért a leginkább városvezetési szakpolitikával járó főpolgármesterséget akarja meglovagolni? Csak mert most éppen az van soron?

Mindezeket egybevetve már csak költői kérdés, hogy Puzsér hogyhogy ilyen jól fekszik a fideszes pártmédiának? A köztévétől kiugrott riporternő szerint tudatos stratégia, hogy az állampárt a valós ellenfeleit nevetségesnek állítja be, míg az esélyteleneket felfuttatja, hogy ezzel is növelje az ellentábor megosztottságát. Karácsony Gergelyt is leginkább cirkuszi bohócként ábrázolják, miközben Puzsérnak összejött egy egészoldalas Magyar Idők-interjú,  egy Mandiner-címlap és egy közös ökörködés a Pesti Srácokkal - utóbbi kettő a kampányhajrában. Le lehet vonni a következtetéseket, de nem szükséges:  az "ellenzékváltás" szlogenben minden benne van, amit Puzsér Róbert politikai ambícióiról tudni kell. (És itt nem arra gondol, hogy az ellenzéket lecserélné a Fideszre.)

Mint említettem: természetesen nem kötelező támogatni sem az ellenzéket, sem a kormányoldalt, és nem szükségszerű, hogy az ember magát feltétlen a jelenlegi, kétpólusú skálán helyezze el. De attól még nem árt tisztában lenni a politikai realitásokkal, és idejében észrevenni, ha kaki van a palacsintában.